Kardos Géza azon a keddi napon a fürdőszobában borotválkozott, amikor a komód tetején megcsörrent a telefon. Gyapai Ákos, gimnáziumi osztálytársa kereste, akivel talán legszorosabb volt a kapcsolata az utóbbi években. – Imre tegnap délután meghalt – közölte lakonikusan.

Kardos hosszan tartotta füle mellett a telefon kagylóját és egy széket húzott maga alá. Hirtelen nem tudott mit mondani. Aztán rekedten megszólalt. – De hát hogyan, miben halt meg?

– Rák, hasnyálmirigy. Csütörtökön 11 órakor lesz
a temetése.

– Ilyen hamar?

– Ilyen hamar, faluhelyen ez így szokás.

Kardos letette a telefont és a székből átült a nappali kanapéjára. Az ablakon keresztül a szürke égboltra látott és egy jegenye koronájára, mely jobbra-balra imbolygott a szélben.

– Hogy történhetett mindez? – kérdezte magától. – Fél éve még együtt viccelődtek az ötvenötödik érettségi találkozón. Mellette ült a Jó fogás nevű kisvendéglő asztalánál, semmi előjelét nem mutatta a betegségnek. Ő tudta a legjellemzőbb eseteket tanáraikról, a közös stikliket, az osztálytársak emlékezetes történeteit, melyek rendre megidéződtek a találkozások alkalmával. Bolondozott, mint legtöbbször, ha összejöttek. Eleven volt, vidám.
Délután felhívta Gyapait. Akkor állapodtak meg abban, hogy másnap Füzesre utazik, hogy aztán Gyapai kocsiján menjenek Atkárra, Imre falujába. Üresen bámult ki az ablakon. Az osztályból már csak nyolcan maradtak. Ivanicsnak kellett volna következnie az élők sorából, legalábbis így számolt Kardos, amikor Ivanicsra gondolt, aki már a legutolsó találkozón sem lehetett jelen, mert súlyos cukorbetegsége miatt mindkét lábát térd fölött amputálták. Imre maga volt a testet öltött élet, amikor csak tehette a természetet járta, minden pénzét utazásra költötte, értetlenül állt a halála előtt.
Felöltözött és vásárolni ment. Két napot lesz távol. Sötét nyakkendőt vett, tisztálkodási szereket, Gyapainak egy üveg konyakot. A kisboltban kenyeret, konzervet, kétszersültet tett a kosarába. Egyedülálló ember volt, takarékosan élt. Délután kiment a vasútállomásra, kinézte az induló járatot és megvette a gyorsvonati pótjegyet. Aztán hazament és összekészült. Már nem csinált semmi érdemlegeset.

Füzes csaknem kétszáz kilométerre esett Kardos kisvárosától. Végig sík, egyenes tájon szaladt vele a vonat, át a Tiszán, be az Alföld szívébe. Akácerdők, szántóföldek váltották egymást a sínek mentén, távolabb bozótos ligetek, tanyák tarkállottak. Milyen érdekes, gondolta ki-kitekintve az ablakon, valamennyi osztálytársa hegyes-dombos vidéken látta meg a napvilágot, hegyek és dombok övezték a városkát is, melynek gimnáziumába jártak, és az érettségi után szinte mindegyikük, ha nem az otthon maradást választotta, az Alföldön telepedett le. Elenyésző részük került a fővárosba. Lám, Imre is, a hegyek szerelmese Atkáron, a Hajdúságban talált hazára. A helyi művelődési házat vezette.

Egyszer, még diákfejjel egy hosszú bicikliút során megvallotta Imrének, hogy örül a barátságának, és ahogy Imre él, ahogy gondolkodik, hatással van rá is. A városka határában eredő keskeny, homokos föld-utak valamelyikén tartottak a szomszédos falu irányába a löszfalú régi, elhagyott pincesor felé. Akkor mondta ezt Imrének, aki elmosolyodott ezen. Aztán elfoglalták a gazdátlan pincék egyikét, leheveredtek a behordott szalmára és bort bontottak. Felváltva kortyolták az üveg kadarkát, és saját verseiket, novelláikat olvasták fel egymásnak. A gimnáziumban Diákszó címen lapot alapítottak, egy negyedévente megjelenő stencilezett kiadványt, később egy antológiát is szerkesztettek, Írni kell volt a címe. Ennek az irodalmi körnek Gyapai is tagja volt, rövid elbeszéléseket írt, nem is rosszakat, melyeknek mindig valami nem várt csattanó volt a befejezése. Igazából később mélyült el a barátságuk, talán a tízéves osztálytalálkozó utáni, éjszakába nyúló beszélgetés során, amikor lekésve az esti vonatot, egy kihalt váróteremben töltötték el a hajnali órákat. Azóta leveleztek sűrűbben.

Még nem állt meg a vonat, amikor a füzesi állomás kijelző órája alatt a várakozó utasok között megpillantotta Gyapai Ákost. Zöld raglán kabátban állt, elegáns volt, mint mindig, keseszínű haja épphogy őszülni kezdett. Annak idején ő volt az osztály legjobb tornásza. Finoman metszett bajszával, vékony, aranykeretes szemüvegével joviális öregúr látszatát keltette. Az autóban ültek, amikor Gyapai elmondásából Kardos megtudta, hogy Imre az utóbbi időben egyedül élt, két feleség után akadt egy élettársa, akivel betegsége előtt szakított. – Tudod, milyen volt Imre – magyarázta Gyapai –, kiváló társasági ember, szeretni való figura, élt, halt a közösségért, de bármikor ki is tudott lépni a kapcsolataiból. Ezért is alakult az élete olyan zűrösen. Ha jól belegondolok, valójában minket sem engedett nagyon közel magához. Volt egy pont, egy határ az életében, amit nem lehetett átlépni. A legbelső világába, mondhatod persze, hogy leegyszerűsítve látom a dolgokat, sosem engedett bepillantást. Te nem így látod?

Kardos is így látta, Imre valóban öntörvényű ember volt, egyszerre esendő, szeretetéhes, ugyanakkor magára utalt, magában bízó, aki nem szorul rá támaszra, segítségre. Az is eszébe jutott, hogy a legutóbbi osztálytalálkozón szinte kerülte a rá vonatkozó kérdéseket. – Azt hiszem, igazad van – nézett ki a kocsi ablakán. – Kicsit valamennyien ilyenek vagyunk, de Imrében ez a kettősség tényleg fokozottan jelentkezett.

A város kültelki részén, egy régi, igényesen felújított oszlopverandás házban lakott Gyapai. Ügyvéd volt, széles klientúrával, a város módosabb emberei közé számított. – Ma én is facér vagyok, feleségem két napja a húgához utazott, egyedül vagyok, velem kell beérned.

Kardos ismerte Gyapai feleségét az osztálytalálkozókról, kedves, határozottan csinos barna asszony volt, az egyik iskola igazgatója. A nagyszobában ültek le, a kis asztalka mellé, melyet Ákos rövidesen telepakolt lazacos szendvicsekkel. – Csak jobb itt, mint kint a konyhában. Később bort bontott, felemelt poharát az asztal lapjára koccintotta. – Imre barátunk emlékére.

Kardos érszűkületes, fájós jobb lábát egy zsámolyon pihentetve Gyapait nézte. Mennyire esetlegesen, kiszámíthatatlanul alakul az ember élete. Egyáltalán, meg lehet jósolni a gimnáziumi évek alatt, az érettségi után, amikor elengedik egymás kezét az évekig ugyanabba az osztályterembe járó közösség tagjai, hogy kiből mi lesz, kire mi vár? Az egyik találkozón osztályfőnökük bizalmasan megvallotta Kardosnak, hogy kerüli az ilyen alkalmakat, a találkozókat, amikor rendre számot ad mindenki az elért eredményekről. Mert, fogalmazta meg az osztályfőnök, ő legtöbb esetben másnak ítélte volna a babért, a sikeres, önmagát kifutó élet tulajdonosát mindig másban látta. Legtöbbször tévedett. Akinek gazdag jövőt jósolt, alulmaradt, olyanok érvényesültek, akik különösebben nem sokat csillogtattak meg magukból az iskolai évek során. Egy kicsit Gyapai is ilyen volt.

Sós mogyoró került a kis asztalra, és Gyapai teletöltötte a poharakat. Kardos feljebb csúsztatta lábát a zsámolyon, ebben a pozícióban nem kínozta annyira a fájdalom. Elgondolkodva tekintett maga elé. – Tudod, én biztos voltam benne, hogy amikor Imre a Pannónia Filmstúdióban rendezőasszisztens lett, az élete is biztos mederbe került.

– Mégsem így alakult, elment földmérőnek. Ezeket az éles fordulatokat sosem értettem meg nála.

– Én korábbról ismertem őt, mint te – forgatta ujjai közt Kardos a poharat. – Mivel szüleink ismerték egymást, gyerekkorunkban gyakori vendég voltam náluk. Fent, a padláson őrizte kézzel írt indiánregényeit, és néha megengedte, hogy én is írjak bele oldalakat. Még általános iskolások voltunk, amikor a Piac térre cirkusz érkezett. Talán emlékszel rá, Holdfény cirkusz volt a neve. Volt ennek a cirkusznak egy sztárvendége, a svájci Ralph Heid xilofonvirtuóz. Sokféle hangszerhez értett, a gitárhoz is, s ott, a porondon egy kifeszített kötél alatt átbújva kellett a gitárján játszania. Végül már olyan alacsonyra rakták a kötelet, hogy a válla a padlót súrolta, de átbújt az alatt is, és játszott tovább. Akkor Imrével elhatároztuk, hogy felkeressük és fényképet készítünk róla, sokszorosítani fogjuk őket, és eladjuk a fotókat. Persze az egészből nem lett semmi. Tele volt őrült ötletekkel, és – tűnődött a poharába – mi csak mentünk utána.

Gyapai hallgatott. Ő ezeknek a korai élményeknek nem lehetett a birtokában, csak a gimnáziumban ismerte meg Imrét. Ám a közösen megtett pincesori utakra, a borozgatással egybekötött irodalmi eszmecserékre élesen emlékezett. Az őrültségre is, amire Kardos utalt. Egy alkalommal, már az esti órákban – ezt is Imre találta ki –, a bicikli kormányát elengedve száguldottak lefelé a sötétben a meredek pinceoldalról. Életveszélyes játék volt, bármikor kitörhették volna a nyakukat. A domb tele volt vakondtúrással, üregekkel, elhányt kődarabokkal, de valami csoda folytán sérülés nélkül úszták meg a kalandot. – Szerettük az őszt – lendült bele Kardos az emlékekbe –, a krizantémillatú temetőket, szerettük a mulandóság akkor még messziről ismert változatait. A természetet is Imre szerettette meg velem. Négy éve a Retyezátban jártunk.

– A nőkkel nem volt szerencséje – vágott újabb ösvényt a beszélgetésbe Gyapai –, vagy a nőknek vele. Nem bírta a kötöttséget. Egyedül a húga élt mellette, amikor már nagybeteg volt.

Kardos megpróbálta elképzelni Imrét a kórházi ágyon, lefogyva, fájdalmaktól gyötörve, de elhessegette magától a képet. Újabb bort bontottak, és a még élő osztálytársakról beszéltek. Aztán Gyapai felállt, átment a másik szobába, hallani lehetett, amint kihúzott fiókjaiban keres valamit, végül egy sárgászöld papírcsomóval jelent meg az ajtóban. – Megismered?

Elhasznált fedelű, gyűrött paksamétát nyomott Kardos kezébe. A Diákszó volt, gimnazista éveik újságja. Mindjárt az első oldalon, a vastag, elsárgult stencillapon Imre verse állt. – Olvasd csak fel – kérte Kardost Gyapai. Kardos kihajtotta az oldalt és olvasni kezdte.

Ősz van, fiúk!
Nincs már kiút
a tél elől.
Vágtat a szél,
szálló levél
szemünkbe vág.
Míg hull a dér,
zörgő szekér rohan velünk.
Nincs semmi kár.
Csak a nyár
kimúlt szegény.
Töltsd hát a bort, üljünk ma tort
emlékein.


Mikor végzett az olvasással és föltekintett, akkor vette észre, hogy Gyapai háttal áll neki és kifelé néz a sötét ablakon. Mozdulatlanul állt, ernyedt, öreg testtel, kezét ökölbe szorította. Másnap, reggeli után szekrénye tetejéről leemelte érettségi tablójuknak bekeretezett, kicsinyített példányát. Kardos kézbe fogta, s a konyhai ablak fényénél hosszan nézegette osztálytársait, külön-külön mind a huszonnégyet, a nyolc fiút és tizenhat lányt. Micsoda bizalommal néztek valamennyien a fényképezőgép lencséjébe, a még beláthatatlan jövőbe! Matrózblúzban a lányok, öltönyben, gondosan szétválasztott hajjal a fiúk. Ő, Gyapai, Ivanics egy sorban, lejjebb, az utolsó előtti képen Imre. Hunyori szemmel nézett, mint azon a fekete szalaggal futtatott, enyhe oldalnézetben megörökített arcon, mely előtt néhány órával később megálltak az atkári temető ravatalozójában. 

A szerző író, előadóművész.