◼A múlt század első felében született – hogyan viszonyul alkotó emberként saját korához és az Önt körülvevő világhoz?

Nyilvánvaló, hogy utólag, azért is, mert családunkban a férfiak viszonylag korán haltak (édesapám is hetvenegy és fél évesen), az öcsémet, mint engem is, a mai napig némi sikerérzettel tölt el, hogy meghaladtuk a hetvenkét esztendőt. Akkor úgy éreztem, hogy olimpiai csúcsot döntöttem. Most már szerencsére az öcsém is. Ilyen korai haláltól kissé tartottam, már csak azért is, mert sok tervem volt, és van is még. Nagyon megijedtem, mikor láttam Szentmihályi Szabó Péternek egy versében azt a mondatot, hogy Uram, engedj még élni, mert rengeteg tennivaló vár rám. Ennek ellenére az élet és a sors olyan összjátszmái történtek, hogy Péter időnek előtte meghalt. Vagyis teli bőrönddel ment el. Senkinek nincs a homlokára írva a végzet. Alkotó ember lévén nemrég megkíséreltem tanulmányozni a kvantumelméletet, annyit megértettem belőle, hogy teljes mértékben kihúzza a materialisták lába alól az istentagadás talaját, a teremtés elve kell hogy érvényesüljön. Na, most megértem a hetvenötödiket, kicsit hitetlenkedve is, az igaz, de a körülményekhez képest bizakodóan.

◼Ha már az idő és a teremtés elve szóba került, nyilvánvaló, hogy nem csupán élettani adatokat érdemes itt megemlíteni, hiszen a léleknek is megvan a maga fejlődéstörténete…

Hittel fölerősödve, óhatatlanul vissza kellett nyúlnom az időben, amely, mint tudjuk, az asztal lapján túlcsorog, mint egyik kedvenc festőm, Dalí képén, és ne lenne képes még a mi életünkben is váratlan fordulatokra. Ugyanilyen érdekes számomra, és időtlen és határtalan is az a bizonyos zseniális, Csontváry festette fa, a Cédrus. Ezek mind isteni, szakrális pillanatok, mert vannak ilyenek, én a versből tudom. Emlékszem, egyszer későn keveredtem haza valahonnan, bezuhantam az ágyba, és az éjjel közepén fölriadtam egy teljes sorral a fejemben. Akkor még volt bennem annyi akarat és erő, hogy képes voltam lejegyezni: „Nem tudom Isten szándéka-e a szívem.” Csak azért mondom, hogy a költészet pályáin, dimenzióiban döbbenetes dolgok kínáltak meg, találtak rám. Egyszerűen, amikor költészetről beszélünk, vagy bármilyen művészetről akár, ezekhez a meghitt, furcsa, intim dimenziókhoz jutunk el. Ennek a végtelenségnek kell hogy valami kerete legyen, Csontváry festményének sem lenne olyan ereje, ha a cédrus ágai túlnyúlnának a képen. A lényeg az, hogy a szívünkig elérjen. A teremtés akaratában mindez benne van, gondoljunk az édeni mindentudás fájára – íme, most tapasztaljuk a bőrünkön, hogy valójában semmit sem tudunk a mindenségről. Azt tapasztaljuk, hogy ha Ádám nagyobbat harapott volna abba az almába, a Tudás almájába, talán valami többet sejtenénk a világról, de egy harapástól amúgy sem tudjuk felmérni azt a jelenlétet, amelyet én most mélységesen elfogadok a kvantumelmélet ürügyén megmagyarázott Isten-tudatra.

◼Térjünk kicsit vissza a saját életéhez kapcsolódó történet folyásához is, ami, mondjuk ki, elég izgalmasan alakult ifjúkorától fogva, mivelhogy volt egy nagybátyja, akinek révén Ön kijutott a szocializmus közepén és legszürkébb idején a világtengerekre…

Az általam nagyra becsült és szeretett nagybátyámról van szó, akit Turcsányi Pálnak hívtak, és fontos hangsúlyoznom, hosszújáratú tengerészkapitány volt. Emellett nagyon meghatározó az apai ág vonulata is. Az igazság az, hogy születésem pillanatától kezdve, kisfiúkorom óta a mi családunkat, mind a kettőt, a gondviselés hozta össze. Édesapámék 1942-ben esküdtek meg az édesanyámmal, aki mégiscsak egy ezredes leánya volt a régi időkből, édesapám pedig lovagkeresztes főhadnagy. Itt olyan találkozás történt, ahol nem az volt, mint aztán később a kommunizmusban, hogy valakik életük megmentése érdekében vagy nevük, vagyonuk átmentéséért házasodtak meg, feladva intellektuális igényeiket, nemzeti identitásukat. Apám és édesanyám között szövetséges szeretet, egyenlőség uralkodott kezdetektől fogva. Azonos világlátás, abszolút egyetértés. Édesapám nagyon szépen tudott beszélni, verseket is írt, édesanyám meg tökéletesen azt a fajta történelmi hagyományt képviselte, mint úrhölgy, amely a magyarságot több mint ezer éve megtartotta. Engem, ahogy mondani szokás, az óvodába is csak protekcióval vettek fel, mert ránk volt sütve, hogy mi ilyen, nem is tudom, milyen osztályidegen elemek vagyunk. Szerencsére atyámnak úriemberhez méltó, megnyerő modora volt, aminek köszönhetően sikerült bejutnom, és attól a perctől kezdve az egész életemet alá kellett rendelnem annak a szörnyű kihívásnak, hogy mindig fel kellett magam mutatni.

◼Ez a sajátos megbélyegzettség egész tanulmányi ideje alatt végigkísérte?

A gimnáziumba is rajtam kívül még egy „ludovikást” vettek fel. Ez is hihetetlen. Nagy nehezen sikerült begyömöszölni engem a Steinmetz Miklós Gimnáziumba. Sok tanár, aki egy direktorikus központi akaratnak nem akart megfelelni, büntetésből került oda. Ez volt a szerencsénk, apám kézen fogott, bevitt a gimnáziumba, és kit talált ott? Ujváry igazgató urat, aki fölismerte apámban a Ludovika Akadémián tanuló egykori tanítványát, akit francia nyelvre oktatott.

◼A felvételhez az nem segítette hozzá, hogy Ön gyerekkorábban írt verseivel már egész komoly „népszerűséget” szerzett…?

A történelem nem így működött egykor. Való igaz, a sors egyszer szétnyitotta a burkot… Tudniillik megnyertem egy budapesti általános iskolák számára kiírt irodalmi pályázatot, nyolc-, kilenc-, tízéves koromban írt verseimmel. Jutalmul egy Budapest feletti repülőutat kaptam, és Verne Gyula A rejtelmes sziget című regényét, s a Kossuth rádióban Gáti József elszavalta az első díjra érdemesített verseimet.

◼Ez hányban volt?

Még nagyon korán, azt hiszem, ötödikes voltam, amikor az alsós tanító nénim, Elvira néni és az irodalomtanárnőm, Vécsey néni beadták a hátam mögött ezt a pályázatot. Elképesztő volt, mert se azóta, se azelőtt ilyen „történelmi jóvátételi” elbírálásban nem részesültem. Ez szinte költővé avatott, elvégre nem akármiféle előmúlttal kerültem be az iskolába; minden belügyi szerv utánunk nézett. Sajnos vagy szerencsére a család igen népes, még mások is bekerültek a látóterükbe. Én ártatlan voltam, de otthon az igazságra neveltek, így aztán nem lehettem ártatlan. Emlékszem, amikor készültem az érettségire, és Tanácsköztársaság-tételt is ki kellett dolgozni, és akkor a nagyapám, aki rendíthetetlen kemény volt, az egykori székely hadosztály tagjaként megtanította a történelmi valóságot, igazságot azokról az időkről, Szamuelyékről, és ha én elmondom az iskolában az otthon hallottakat, akkor apámat egyből fölakasztják. Így nevelődtünk Rákosi pajtásék alatt.

◼És aztán elkezdődött a tengerészélet…?

Igen, mert kormányszinten az a lobbi győzött, amely a tengeri hajózást rentábilisnak tartotta, később viszont azok győztek, akik véglegesen felszámolták a Duna-tengerhajózást, gazdaságtalannak ítélték, mint később valakik a Malévet. Szerettem volna a bölcsészkarra menni, de az elképzelhetetlennek bizonyult, mert akkor még érvényben volt a törvény, hogy az osztályidegenek, a nép ellenségeinek leszármazottai nem tanulhatnak tovább felsőfokon, és nem taníthatnak. A rektor megmondta: nem ilyen elemeket szánunk az ifjúság nevelésére. Fölvettek volna, pontszámaimból futotta annyira, hogy a biológia szakra sikerrel felvételizhettem volna, de én azt mondtam, hogy történelem–magyar szakos akarok lenni. Tizenhat évesen, másodikos gimnazista koromban teleírtam az egész iskolai irodalmi lapot. (Garabonciás névre hallgatott.) Érdekes, ott is, harmadikosként megnyertem egy pályázatot a negyedik évfolyam képviselői előtt. Akkoriban már „komolyan” foglalkoztam költészettel, de a család némi tréfás fenntartással úgy vélte, hogy én bizonyos szavakat beteszek egy cilinderbe, összekeverem, majd találomra kiveszem őket, és egymás mellé rakom. Ennek dacára hittek bennem.

A nagybátyámat emlegettük fentebb, aki közel két méter magas, acélos tekintetű, igen kemény ember volt. A háború előtti kapcsolatait felhasználta, mert őt aztán a kommunizmus visszavette elsőtisztnek, szükség volt a szakértelmére, de parancsnok nem lehetett. Végigjárta valóban az összes tengereket, és annyi kapcsolata volt a DTRT-nél, a Duna Tengerhajózási Rt.-nél, hogy be tudott juttatni a Csepeli Szabadkikötő raktárába. Ott dolgoztam kezdetben hónapokig. A mi családunk elég komoly belügyi ellenőrzés alatt állt, úgyhogy én sokáig nem kaptam útlevelet, azzal ámítottak, hogy nem tudják, most háromszögletű pecsét legyen vagy ovális… Előtte még voltam kocsikísérő, novemberben jéghideg vasakat rakodtunk, mert nem kaptam például védőkesztyűt, nem voltam szakszervezetileg megérve rá… Úgyhogy gyakorlatilag eléggé hányatott proletáréletet éltem, derékig beástak az anyaföldbe, az én nemzedékem osztályidegennek minősített részét lumpenizálni akarták Kádárék alatt.

◼Végül mégis bekerült a Tengerésztiszti Akadémiára, és közben hajózni is kezdett…

Igen, mert váratlanul beindultak a dolgok, villámgyorsan beoltottak különböző afrikai betegségek ellen, begyulladt karral mentünk Constancára, onnan a Fekete-tenger, aztán Isztambul… Akkor kezdtem hajózni, ami persze óriási dolog volt! Én tulajdonképpen a Közel-Keletet jártam végig, az útvonal: Isztambul, Izmir, Pireusz, Latakia, Bejrút, Alexandria, Algéria. Ezenkívül jártam Olaszországban, Spanyolországban, a szocialista országok közül Albániában, Bulgáriában, a Szovjetunióban, Romániában. Az óceánra nem juthattunk ki, a Szuezi-csatornát lezárták az arab–zsidó háború kitörése miatt. Ezeket úgy jártam végig, hogy a végén már otthonos lett az egész, majdnem mintha hazamentünk volna… Közben elvégeztem a Kereskedelmi Tengerésztiszti Akadémiát, a tengerészetnél öt évig szolgáltam, 1966-tól 1971-ig.

◼Az irodalmi élet mélyvizébe hogyan tért át?

Hazajöttem a tengerről, és akkor fölmentem kéretlenül az Élet és Irodalomba, Nagy Lászlóhoz. Mert nekem jellemileg, költészetileg ő volt az első. Elindított az utamon, itt van például egy nagyon szép bevezető, amely később Az ajánlások könyve címmel jelent meg Szakolczay Lajos válogatásában. Ebből idéznék néhány Nagy Lászlótól rám vonatkozó mondatot: „Legközelebbi elődeink az avantgardisták, a század első negyedében nagyon megutálták a hagyományos verset. Igazuk volt? Nem ráfogás, ha kijelentjük, hogy mégis csak a részleteket nagyították föl a hatalmas örökségből, amiről hallani sem akartak… Nem az ujjunkat szopjuk, hanem törvényt látunk, ha azt mondjuk, hogy a jövő költészete mégiscsak a részletek összegzése magasabb szinteken. Döbrentei Kornél ilyen igénnyel jelentkezett, de nem a teóriák felől, s nem a szajkófészekből. Jött a törhetetlen emberség jegyével igen alkalmas akarattal. Költészete áhítat, lázadás, párbajozás… Védelemre nincs szüksége, de biztatásra, megértésre igen. Mert végül is nem egy kócbabáért küzd, hanem az egyetlen életért. Ajánlom figyelmükbe.” (Nagy László, 1971)

◼Nagy Lászlóval ezek után napi kapcsolatban állt, ugye?

Így volt, igen. Bár senkire sem szerettem ráakaszkodni, ő kérte, hogy vigyem be minden addigi munkámat. És akit én nagyon szerettem, bár szerintem mindenki, az Kormos István. Őróla másoktól is csupa jót lehet hallani, annyira megértő, segítőkész volt. Ő fedezte fel magát Nagy Lászlót és Juhász Ferencet is. Juhász Ferenchez nem kerültem közel, mert szerencsétlen körülmények között találkoztunk, meg aztán egy időben én nem viseltem el, ha valakinek egy kommunista miniszterelnök-helyettes, a Kádár jó barátja a mentora. A biológiába átvitt képi világa számomra idegenül hatott, természetesen van néhány lenyűgöző nagy verse, például a Rezi bordal, a Babonák napja csütörtök, és még sorolhatnám, én mindig, összes rossz tulajdonságom ellenére, becsültem a tehetséget, a szemfényvesztést utáltam. Példamutató személyiségként hatott rám Illyés, Weöres, Jékely, Pilinszky, Csoóri Sándor, Tóth Bálint, Kiss Dénes, Nagy Gáspár, Utassy, Kiss Bence, Kiss Anna, Batta György, Páskándi, Farkas Árpád, Ratkó József, Sinka István, Tóth Erzsi, Zalán Tibor, Deák Mór, Serfőző Simon, Ágh István, Bella István, Vári Fábián Laci, Bata János, Marsall László, Kemsei István, Bucz Hunor, Szöllősi Zoli, Parancs Jancsi, Deák Laci, Kovács Pista, Orbán János Dénes – hirtelen ők jutottak az eszembe.

◼Mi a legfontosabb az Ön számára a költészetben?

Mély igazságérzettel születtem. Ez a versekben is megjelenik, úgy vélem. Tehát én, amikor írok, mindig ezt a fajta igazságérzetet képviselem. A tehetség jellem is. Nem hiszek a csaló, a rossz, a hamis, a hazug költőkben akkor sem, ha jó verseket írnak… Aki nem volt megbélyegezve, ezt nem igazán tudja. Úgyhogy a költészet engem meg is tartott jellemileg. Örülök az isteni akaratnak, mert én ezt annak tartom, hogy erre rendelt. Mikor kisgyermek voltam, és bent álltam egy rácsos járókában, döbbenetes volt, ezt nagyapámék mesélték, rázva a rácsot, másfél órás gőgicsélő előadásokat tartottam, számukra ismeretlen nyelven – lehet, hogy a delfinek megértették volna. Ők meg nevettek, biztattak is, hogy beszélj csak, fiam, szidjad azt az antikrisztus Sztálint, vagy mit tudom én, miket mondtak… Eléggé különleges volt ez így, szokatlan lehetett mindenki számára. Mit akart kifejezni ez a gyerek? Lehet, ma is ugyanazt mondja. Azt hiszem, azóta is rázom a rácsot…