◼Miért ne menjünk Erdélybe című könyved nem is olyan rég jelent meg. Tényleg: miért ne menjünk Erdélybe? Mi a műfaja az írásoknak? Kiknek szól? Kinek koppint az orrára? Ahogy ismerlek, valakiknek biztosan.

Humor nélkül nem tudok és nem is akarok élni, ezért időnként egy-egy komolytalan könyvet is írok. Sántha Attila barátom és kollégám hatására én is a székely nyelv és az újszékely irodalom aktivistájává avanzsáltam. Már régóta idegesített az a tény, hogy a góbéviccek úgy forognak közszájon meg a világhálón, ahogy egy székely sosem mondaná őket. A székely általában szűkszavú, egy szava sincs pluszban. Ha bőbeszédű, az gyanús. A székely viccek szellemében jeleznem kell, hogy akkor is gúnyt űz belőled, ha szűkszavú. De ha locsogni kezd, akkor egészen biztosan. Elhatároztam hát, hogy a legjobb székely vicceket megfelelőképpen tálalom, székely szavakkal, székely logikával. Hogy kinek szól? Mindenkinek. Sokat jártunk-keltünk az újszékely irodalom nyeletlenkedéseivel, Székelyföldön azért szerették, mert a miénk, máshol pedig azért, mert egzotikus és ellenállhatatlanul ízes és vicces. Koppintani pedig szokás szerint azoknak az orrára koppint, akik minket, székelyeket valamiféle egzotikus, atavisztikus és ellenállhatatlanul vicces természeti népnek tartanak, és akiket mi táposoknak nevezünk. Ők leginkább Budapesten élnek. S hogy miért ne menjünk Erdélybe? Azért, mert ha előítéletek és sztereotípiák által megfertőzve megy oda valaki, folyamatosan gúnyt fognak űzni belőle.

◼Erdély is változik, Székelyföld is. Hogyan látod, milyen irányba? Ez inkább jó, vagy inkább kevésbé az?

Ha elkezdem szidni a jelenkort, az annak a jele, hogy megöregedtem. Nincs bajom. A székely konok nép, mindenkori – szellemi – túlélésének az a titka, hogy semmit nem vesz komolyan, csak a saját identitását. Sokkal nyitottabb, mint azt hinnénk, vevő mindenféle progresszivitásra, mert szereti az izgalmat – ám abban a pillanatban, amikor ez a progresszivitás nemzeti vagy vallási identitását támadja, agresszív konzervatívvá vedlik vissza. Ez idáig úgy tapasztaltam, hogy a székelyek még ezt az undorító globalizmust is legyűrik.

◼Az internet szerint keveset publikáltál az utóbbi években. Pihenés, alkotói válság vagy egyéb elfoglaltságok okozzák ezt? Milyen egyéb elfoglaltságok? (Ezekre egy második körben szívesen rákérdeznék egyenként.)

A pihenés szó nem szerepel a szótáramban. Nem szeretem a pihenést, sem a relaxációt, az alvást pedig elvesztegetett időnek érzem. Az alkotói válság sem szerepel a lexikonban, egyszerű székely ember vagyok, az olyan úri huncutságok, mint a válság meg a depresszió távol állnak tőlem. Az állami íróakadémia vezetője vagyok, emellett éveken át a Magyar Nemzet és elődei – a Magyar Idők, a Napi Gazdaság − kulturális rovatát vezettem, televíziós sorozatom is volt, százhat irodalmi adást forgattam, azaz rengeteg munkám volt és van. Emellett alkotok is, valahogy kerül arra is idő, de könyv-, nem pedig folyóirat-centrikus vagyok. Nem érzem szükségét annak, hogy folyamatosan tudósítsak arról, mi hever a merevlemezemen, mi készül a lombikomban.

◼A KMTG a könyvkiadásban megkerülhetetlen lett, az igényes kivitelezésű kötetek minden könyvespolc díszei lehetnek. Kik a legmenőbb szerzők? Hány könyvvel rukkoltok elő évente? És ennek mekkora hányadát szerkeszted te magad? (Úgy emlékszem, hogy szeretsz szerkeszteni – hacsak meg nem csömörlöttél időközben; én például igen.)

A KMTG/az Előretolt Helyőrség Íróakadémia immár száztizenhét könyvet publikált, ebből huszonkilenc debütkötet. Évi húsz-harmincöt könyvünk jelenik meg. Az előkészítés kegyetlen, agyonlektorálunk és szerkesztünk minden könyvet, szóról szóra kicsiszoljuk, és kihozzuk belőle a maximumot. Felelős kiadóként nyilván minden kötet egyik lektora én vagyok, fiatalabb pályatársaim verseskönyvei esetében pedig legtöbbször szerkesztő vagy revizor is, addig nem engedem nyomdába, amíg konszenzusra nem jutottunk mindenben. Valószínűleg az agyukra megyek, annyira szőrszálhasogató vagyok, de feltételezem, hogy megbocsátanak, amikor a kinyomtatott könyvet a kezükbe veszik. A szerzőinket nem rangsorolnám – főképp eladottság szempontjából nem –, hiszen hogyan hasonlítsunk össze egy pályakezdőt az ismert, veterán oktatójával, akinek úgyszintén kiadjuk a könyvét. Minden szerzőnk kiváló, nem akarok kiemelni senkit, majd az utókor eldönti, ki a maradandó.

◼Ezen elfoglaltságok miatt vonultál vissza a publicisztikák írásától, a műsorvezetéstől is? Vagy más okai is vannak?

Nincs más oka, csakis ez. Most már nemcsak egy, kettő, három, hanem öt évfolyamunk van az Íróakadémián. Az első években kevés könyvet publikáltunk, mert még nem érett be a termés. De aztán elkezdődött a szüret ideje is. Egy idő után képtelenség volt három főállással megbirkózni, így a televíziót, a napilapszerkesztést és a publicisztikát föladtam. Pedig nagyon szerettem politikai pamfleteket írni. De a jövő irodalmáról gondoskodni nemesebb feladat.

◼„Kedves” vendégünk, a koronavírus némileg átrendezte az írói, olvasói, szereplési szokásokat. Némely pályatársunk teljesen kétségbeesett, mások kifejezetten termékenyebbek lettek a kijárási tilalom idején. Rád milyen hatással volt/van a pandémia?

Az Íróakadémia irodalmi termésére bizony pozitív hatással volt. Derék kollégáim és tanítványaim bezártságukban és kínjukban annyi jó művet írtak, hogy három év is eltelik, amíg mindet sajtó alá tudjuk rendezni. Én is jobban tudtam így dolgozni, alkotni, egy évig kifejezetten kedveltem is ezt a bezártságot – olyan furcsán kellemes volt. De most már egyenesen dühít. Azért én meg a kollégáim közül sokan kávéházi írók vagyunk, akik kultúrkocsmákban, társaságban, élénk eszmecserék és viták közepette érezzük jól magunkat, és csak ritkán a dolgozószoba magányában. Az íróakadémiai közösség kialakulását is megakadályozta a járvány. Rövid távon termékenységet eredményezett, de most már elég volt!

◼Decemberben a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választottak. Mekkora lökés ez egy írónak, és milyen irányba indít el, visz tovább?

A Magyar Művészeti Akadémia különleges közösség. Tagjainak többsége évtizedeken át megfizetett azért, mert vállalta a nemzeti érzelmeit, ezért mellőzték, elhallgatták, akár zaklatták is őket. Erdélyi szellemi apáim – Bogdán László, Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Király László, Szilágyi István – ehhez a közösséghez csatlakoztak. Ott van hát az én helyem is. Véleményem szerint a művészi nagyságnak két komponense van: az, hogy milyen minőséget teszel le az asztalra, és hogy miként szolgálod a nemzet érdekeit. A progresszivitás és a nemzet szeretete korántsem zárja ki egymást. A fent említett urak mindegyike félelmetesen művelt, progresszív világfi és nagy vagány (volt), világirodalmi szintű művekkel, és úgy voltak egzotikus egyéniségek, hogy ugyanakkor a nép fiai maradtak, akik sosem szakadtak el a gyökereiktől. Ugyanabból a világból jöttem, őket akartam és akarom követni. Lázadó, nonkoformista alkat vagyok, progresszív és polgárpukkasztó. De miért ne férne ez össze a patriotizmussal vagy a művészeti akadémista státussal? Vagyis nem kívánok változni, maradok, aki voltam.