Jó látni, miként újulnak meg az országban a Covidtól nyomorodott emberi kapcsolatok, miként ébredeznek a helyi, tetszhalottá lett közösségek a különféle korlátozások kalodájából szabadulva, miként kelnek életre gyógyító, növelő erejükkel régi, ősi szokások. Mind-mind mint felkiáltó jel irányítja figyelmünket az emberi lét szakrális közösségi gyökereire, ha még nem csonkítottuk meg látásunkat, gondolkodásunkat, egész lényünket egyféle szekularizációnak mondott alaptalan, hamis mítosszal, valamilyen „nem-hit” hittel, amit pillanatnyi kedvünkre, kényelmünkre alakíthatunk, a való valósággal nem törődve és halálra nyitott szabadságunk esztelen dimenzióját magunkra erőltetve, ami elpusztítaná magát a szabadságot hordozó életet is.

De „az Élet él és élni akar”, mégpedig „szent okokból”, Ady szép szavaival, nincs mit kezdenie a halállal, léte nem függ az emberi korlátoltságtól és tévelygéstől. Az életre szültek önpusztító útján az élet szüntelenül kínálja, nyitja a torzuló és roncsolódó lényeknek a nagyobbra, többre vezető kapukat. Honnan ez az elpusztíthatatlan erő, minden létező forrásvidékének ez a gyönyörű lendülete?

Szentháromság vasárnapján figyelmünk középpontjába állítottuk a Jézus-titok felülmúlhatatlan csodáját, a Názáreti legnagyobb ajándékát, ami az egész emberiségnek szól: önmagunk és az univerzum megértésének kulcsát, ami nélkül a fizika, a kémia, a biológia és minden tudomány csak részcélok igézetében termeli az értelem értékes termékeit, a részcélokat rendező és értelmező végcél ismerete nélkül. Ez a kulcs az egyetemes valóságnak időtlen, mindenekkel teljes, háromszemélyes dinamikájának a ténye, aminek kognitív befogadása a maga teljességében meghaladja szürkeállományunk képességét, amiből minden lett, ami lett, aminek vonásait lényük mélyén hordozzák mindenek és amiben egyedül leli meg minden személyes létező a nyugalmát. A létezés ezen titkába beavatni és bevezetni érkezett a Názáreti, ennek a titoknak az „országát” alapozza meg időtlen idejével a történelem során, ezért lehet születése az univerzum időszámításának abszolút origója.

Mindennek fényében milyen üres és szegényházi, embernyomorító gondolkodásra vall a kijelentés, hogy a vallás magánügy. Természetesen mindenkinek a saját döntése – amit mindenki másnak tiszteletben kell tartani –, hogyan viszonyul a személyes Titokhoz. De amint minden döntésnek, ennek a döntésnek is vannak következményei. Mivel senki sem sziget, ezért mindenki döntését mindenki örvendezi vagy szenvedi. Minden döntésünkkel vállalnunk kell annak közösségi következményeit is. Felelősek vagyunk szabad döntésünk jó vagy rossz gyümölcseiért, amit teremnek, nemcsak a saját életünkben, hanem mások életében, a szűkebb és tágabb közösség életében is. Aki ezt nem teszi, az szembe találja magát az egészséges közösség önvédelmi reakcióival.

Jó látni, miként állnak helyre gyógyító, növelő erejükkel régi szokások. Az alábbi írást többek között egy ilyen szokás ihlette. A borvidékek országosan újra szerveznek egyszerre és külön-külön borutakat, borzsongásokat, nyitott pincéket, „utazz borok mentén” alkalmakat… Az Összetartozás napján meghívásra Mecseknádasdon jártam ilyen borúton, jó volt szemlélni a pincék eleven életét, a sok helyi, hazai és külföldi vendéget, akik a szokásnak megfelelően az első meglátogatott pincében kapnak egy poharat és azzal látogatják a többit, amennyit tudnak… Az esti, 20.22-kor gyújtott összetartozás tüze – új szokás kezdete ott és egyáltalán a magyar valóságban, egyik hozzájárulásom a helyi ünnephez – sokakat vonzott és érintett meg az egyik szőlőben. A másnapi, pünkösdi napfelkeltés Lélek-köszöntő szentmise – szintén a szőlőben, először és remélhetőleg nem utoljára­ – ugyancsak maradandó emlék, valamiféle „mennyei borkóstoló” élménye. És akkor jöjjön az írás, amelyben egy barátomat szólítom meg születésnapja alkalmából. Van szőlője, saját jó bora. Adja magát, hogy tekintsem barátomat úgy, mint a mennyei szőlősgazda pincéjében – a földi élete során – örömmel, fájdalommal érlelődő, mindenféle kihívással, felelősséggel házasított hordó bort, aki majd üvegekbe töltve, a legínyencebbek asztalára eljuttatva csodálatot vált ki, ha beérik.

Kedves Barátom, a bor benned egyre ó-bb, a pincegazda nem fárad, tudja, mikor mire van szükség, hogy ízed, illatod, színed egyre kívánatosabb legyen majd az égi menyegzőn, ahol mindannyiunkat fölszolgálnak mindannyiunk örömére, és hogy borod addig is a földi tájakon egyre hatékonyabban ébresztgesse a körötted lévőkben a vágyat eljutni arra a végső menyegzőre bármi áron. Arra, aminek előképe az a bizonyos kánai, ahol a Mester intésére a hatalmas, vízzel teli kőedényekből a legfinomabb bort szolgálták föl.

Néha úgy tűnik, hogy elaludt vagy elfeledkezett rólad a pince gazdája, mert a veled törődésnek semmi jele, csak heversz a pince sarkában, befon a pókháló, belep a por, és már nagyon unod. De a gazda tekintete rajtad, naponta simogat, tudja időtlen, hogy időre van szüksége a benned kavargó elemeknek, amiket hoztál édesanyád szíve alól, amiket kaptál és szereztél az évtizedek alatt, időre van szükségük, hogy a mennyei harmóniában megtalálják helyüket, összebarátkozzanak, örökkévaló szövetségre lépjenek, és megadják borod tündöklő egyediségét, mint majd elkerülhetetlenül teszik ezt az emberek, a nyelvek, a kultúrák, a vallások, a népek ennek az egyedülálló teremtésnek csudálatos borává alakulván.

Máskor váratlanul kimozdítanak megszokott kényelmedből vagy kényelmetlenségeidből, nem tudod, mi történik veled, miért nem te vagy ura a veled történőknek, nem tudod, hogyan tovább – vagy nagyon is tudni véled, de amit tudsz, ahhoz semmi kedved… Bízz a pince gazdájában, tudja mit csinál, mit enged meg, s miért, ha te ezt nem is érted. Egy akarat vezérli csak a gazdát: ébredjen föl benned minden beléd álmodott jó, az is, amiről még sohasem álmodtál, és félelmeid, lustaságod, a jelennel megelégedettséged bilincsei lehulljanak rólad, és növekedj és repülj, benned a bor ad astra.

A három bekezdés igazsága után jöjjön a ráadás. Nézd ezt a képet, ezt a címkézetlen üveg bort. Ez vagy te igazán. Tudni véljük, hogy kik vagyunk, de hogy kik leszünk, az még nem nyilvánvaló, ahogy fogalmazott a Názáreti jó barátja, a szeretett tanítvány. De ha nem tudjuk, kivé leszünk, ha majd előhoznak a pincéből és baráti poharakba töltenek, hogyan tudnánk valójában most, kik vagyunk igazán. János, az említett tanítvány mondja ugyanott: most Isten gyermekei vagyunk, akkor majd hasonlók leszünk hozzá, „az ismerős/ismeretlen” Istenhez. Ez a címkézetlen bor tehát szent és megismételhetetlen Titok, annak minden izgalmával és csodájával, így tekintünk rád, kedves Barátom. Isten éltessen!