De vajon hány vers fér el egy kiskanálban? És változik-e az előírt adagolás annak függvényében, hogy derűs vagy melankolikus intonációval szólal meg a költemény?
A létről való hatalmas tudás és tapasztalat halmozódik fel a szögligeti-miskolci költő Árnyűző élet című kötetének szövegkorpuszaiban, miközben a legnagyobb alázattal kér szót a szerző, hogy finom esztétikummal és kvalitásos nyelvi játékossággal ötvözze percepcióit.
Létünk misztériumának megidézése közben markánsan és konstans módon manifesztálódik a költő elmúlástudata, s ez az illúziótlan, rezignált, beletörődő Fecske Csaba-i hang ezúttal is alapmotívuma a kötetnek. Mindjárt a versgyűjtemény elején konstatálja: „az idő szaga halálszag”, hogy aztán ezt az időcentrikus látásmódot következetesen végiggörgesse a verseken, miképp végigvonul az életművén, szubjektumán.
A Magyar Napló gondozásában megjelent verseskötet két ciklusa – Csak életem múlik, Síron túl – hatvanhét verset tartalmaz, melyek javarészt arra a kérdésre keresik a választ, eszköztárából milyen kellékeket válogat a költő, amikor az elmúlásról kíván beszélni, az élet végső állomásán merengve, utolsó találkozásokat megidézve.
Ebben a kötetben sok a búcsúzás, jóval több, mint az előző versgyűjteményekben: elköszön a költőtárstól, édesanyától, nagyszülőtől, baráttól – bizony, több baráttól is – kollégától. Mégsem kifejezetten a gyász epeíze, mint inkább az emlékezés lélekemelő színei veszik át a dominanciát. És az emlékezés – ez a kötet megjelenése óta tudvalevő – „illúziók aranyszálaiból szőtt ruha”. Ezt a képességét, kegyelmi állapotot – jelesül az aranyszálakon át történő látást – segítségül híva búcsúzik a szerző emberektől, pillanatoktól, évektől, ha úgy tetszik, valóságnak hitt tudatállapottól. Figyelemre érdemes, micsoda harmóniával idomulnak ebben a kötetben tárgyak emberekhez, miképp hangfekvés a témához: „öregember nyöszörgésére emlékeztető hangon nyílnak az ablakszárnyak”.
Olybá tűnik, az idő örök múzsája a szerzőnek: olykor féli, máskor megkísérti, ám mindig-mindig verseibe emeli, „épp a fele nap telik el délig / de mintha egy egész élet múlna el”.
Az órák és az évek viszonyrendszerének tükrében, költői leképezésben láthatjuk, hogy Fecske Csaba olvasatában tizenkét óra miként lesz pontosan egyenlő hetvenkét esztendővel.
Vajon az Árnyűző élet ezzel a címmel deklaráltan összegző kötetnek készült, vagy a szerző koránál fogva ebben az életszakaszban már minden alkotás magában hordozza a számvetés igényét? Szerszám című verse miképp egy fohász, alázattal, eszményi szépséggel és gyermeki vággyal suttogja égig a kérést: „csak azért ha mégis / sikerül belekezdeni az jó / nagyon biztató ha úgy / marad félbe hogy rátapadt a / verítéked mégse volt hiába”.
Az elmúlástudat – ami költészetének egyik legmeghatározóbb szervezőelve – ezúttal a megszokottnál is kövérebben telepszik rá csillámló játékosságot, nyelvi erőt, emberi mélységet szintetizáló költeményeire. És mindeközben micsoda életbölcsesség sejlik fel az önfeledt, mesteri, mégis könnyed szószövéseiből: „és lesz egy pillanat mely éppúgy elillan / mint a többi de el nem múlik soha”.
Alighanem megállapíthatjuk, hogy jókedvünk nem lesz a kötettől, ha netán a költő munkásságának jelentős részét kitevő gyermekversek pajkos, csilingelő életigenlésére hivatkozva ilyesfajta elvárással közelednénk eme új gyűjteményhez. Csak többek leszünk általa. Talán jobbak is.
„Olyan szép ez hogy fájni fog” – írja Ennyi volt című versében, evidenciaként elénk tárva a kauzális összefüggést. Mintha nem lehetne másként: egyik állításból csakis a másik következhetne. Szép, tehát elkerülhetetlen, hogy fájjon. Jóllehet a mély forrásból feltörő, elemi erővel áradó sorok a kötet ajánlásaként is felfoghatók. Mert valóban, a versgyűjteményről meggyőződéssel állíthatjuk: olyan szép ez, hogy fájni fog!