Valamikor talán nem is olyan nagyon régen, amikor még televízió nem volt, mobiltelefonról meg okosóráról ne is beszéljünk, hosszúak voltak a téli esték. S az embereknek egy kicsit más volt az életritmusuk. Kevesebben voltak, akik az éjt nappallá tették, a nappalt azonban végigdolgozták. De unalmasak voltak azok az egyre hosszabbodó esték, faluhelyen különösen is. János bácsi kérdezte a falubéli papot, aki fiatal, tudós ember volt: mondja, Imre, mit lehet csinálni ilyenkor? Mert hát az unalom… meg nem szeretnénk egész este iszogatni.

Olvassanak, János bácsi!, volt a válasz. Mire föl János bácsi: Minek olvassak? Tudok én olvasni…

Sokan vannak manapság is, akik azt mondják: minek olvassak? Tudok én olvasni!

Én magam, aki már a kenyerem javát megettem, iskolába is jártam, sőt tanítottam is, egyre több emberrel találkozom, akik számára az olvasás nem is olyan egyszerű. Gondban vannak, ha el kell olvasni a használati utasítást a mosógéphez, a gyógyszerekről nem is szólva. A szépirodalom pedig teljességgel ismeretlen világ.

Az olvasás nem is olyan egyszerű (Fortepan, adományozó: Krantz Károly)

 

Az olvasó emberek közé tartozom. Olvasok szakirodalmat, újságot is, bár a szalagcímeknél általában megállok. Mert egyre többször csodálkozom, hogyan lehet teleírni egy újságot úgy, hogy a hirdetéseken kívül nem találok benne szinte semmit.

S van egy szokásom, lassan már húsz esztendeje. Évente legalább egyszer előveszek egy olyan nagyregényt, amelyet már kétszer is olvastam. Mert

ha érdemes volt elolvasni kétszer, harmadszorra is elgondolkodtató lesz.

Óriási meglepetés és öröm volt számomra, amikor a közelmúltban a Mérleg című folyóirat felhívta a figyelmemet Ferenc pápa levelére, amely az olvasásról szól. A Szentatya elsősorban a papi szolgálatra készülőkre gondolt, amikor hozzáfogott a levél megírásához. Címe: Levél az irodalom szerepéről a képzésben. De kiszélesítette a kört: az emberséghez hozzátartozik, hogy

ne csak ismeretekkel legyen tele az ember feje, hanem legyen érző a szíve.

Legyen képes arra, hogy megérezze, a másiknak mi fáj, mi okoz örömöt. Az élet tele van feszültségekkel, vágyakozunk a békesség, a teljesség után. Le kell lassulnunk ahhoz, hogy igazán rá tudjunk csodálkozni az emberre. Nem csak a másikra. Önmagunkra is. Mert ahogy Szophoklész mondja: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Le kell lassulnunk... (Fortepan, adományozó Gulyás Zsuzsa)

 

Egy bekezdés a pápa leveléből: „Az audiovizuális médiával ellentétben – ahol a termék sokkal inkább késztermék, ezért az elbeszélés »gazdagítására« vagy értelmezésére általában kisebb mozgástér nyílik és kevesebb idő adódik – az olvasó, ha könyvet olvas, sokkal aktívabb. Valamiképpen újraírja a művet, felerősíti képzeletével, világot teremt, használja saját képességeit, emlékezetét, álmait,

munkába állítja saját élettörténetét, amely telve van drámával és jelképekkel. Olyan mű születik így, amely más, mint amit a szerző meg akart írni.

Az irodalmi mű tehát élő és mindenkor termékeny szöveg, amely sokféleképpen képes újra megszólalni, és minden olvasójával, akire rátalál, eredeti szintézist hoz létre. Az olvasás során az olvasó gazdagabb lesz azzal, amit a szerzőtől kap, és ez egyúttal azt is lehetővé teszi számára, hogy kibontakoztassa saját személyiségének gazdagságát. Így minden újabb mű, amelyet elolvas, megújítja és kitágítja személyes univerzumát.”

A szépirodalom célja nem új ismeretek közlése, hanem élmények, világlátás közvetítése.

Kezdő tanár voltam. Úgy éreztem, lehetetlenre vállalkozom, amikor irodalmat tanítok. Egy idős szerzetestársamnak panaszkodtam. Ő megkérdezte: láttam-e piszkos edényt? Igen. Tiszta vizet lehet önteni bele? Igen. Ki lehet önteni belőle? Igen. Hányszor lehet ezt megismételni? Számtalanszor. És mi lesz az eredmény? Ő maga válaszolt a kérdésére: tisztább lesz az edény.

Nem irodalomtörténetet kell tanítanunk az iskolában. Élményhez kell segítenünk a fiatalokat.

Az irodalmárok különleges feladata, hogy összefüggéseket keressenek, hogy szöveget elemezzenek. Az olvasó feladata más. Hagyjuk, hogy hasson! – mondanám. Kapcsoljuk le magunkat a nemritkán erőszakos elektronikus média világáról. Hagyjuk, hogy az irodalom segítsen rácsodálkozni a világra. Építsük fel magunkban a művészet segítségével azt a világképet, azt az értékrendet, amely segít ahhoz, hogy megértsem a másik embert – s nem utolsósorban önmagamat is. Ezer köszönet Ferenc pápának, hogy felhívja a figyelmet az irodalom, a művészet emberformáló erejére.

Bár már régóta nem tanítok, mégis nyugtalanul kérdem: vajon olvasóvá neveli-e az iskola a mai fiatalt? Mert úgy látom, hogy

a mai iskolában sokkal fontosabb az információ, mint az élmény.

Az információ természetesen fontos: tudásra van szükség. Ám amit az iskolában megtanulunk vagy megtanítunk, hamar feledésbe merül, s hozzá még el is avul.

Vajon olvasóvá neveli-e az iskola a mai fiatalt? (pixabay.com)

 

Nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék-e ma beülni egy gimnáziumba, napi hét-nyolc órát koncentráltan figyelni, s a maradék időben készülni a következő napi órákra. Fizikailag lehetetlen. Nem tudom, képes volnék-e arra, hogy elolvassam mindazt az anyagot, amit az iskola a tanterv előírásai szerint megpróbál belepréselni a diákok fejébe. Lehet, hogy tévedek, de félek, hogy nem járok messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy az iskola valami nagyon furcsa hazugságélményt közvetít, bár senki nem is gondol rá.

Én, a tanár tudom, hogy te, a diák tudod, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy lehetetlenség megtanulnod mindazt, amit feladtam neked.

Mégis úgy teszek, mintha tudnám, hogy tudod, amit feladtam… pedig lehetetlen megbirkóznod azzal, amit megkövetelek tőled.

Soha nem ér véget a vita arról, hogy mi az az anyag, amelynek az alaptantervben szerepelnie kell. Ha összeadjuk az alaptanterv kötelező anyagának oldalszámát, lehetetlenségbe ütközünk, csak éppen magunknak sem valljuk be.

Ferenc pápa levelének nagyon örülök. Felhívja a figyelmet arra, milyen fontos az élmény.

Az irodalom, a művészet nem adatokba sűríti a világot,

hanem segít ahhoz, hogy egész valónkkal átéljük az élet leglényegesebb kérdéseit. Segít ahhoz, hogy a felszín mögé lássunk.

Levelének utolsó szakaszát idézem: „A pap és a költő rokonsága az isteni és az emberi szó közötti titokzatos és elválaszthatatlan szakramentális kapcsolatában mutatkozik meg, amely a meghallgatás és az együttérzés szolgálatához vezet. (…) Nem tehetünk mást, mint hogy a költő, Paul Celan ránk hagyott szavaira hallgassunk: »Aki igazán megtanul látni, a láthatatlanhoz közelít.«”

Köszönet a Mérleg folyóirat főszerkesztőjének, Mártonffy Marcellnak, aki maga is kiváló ismerője és tanítója az irodalomnak, hogy felfigyelt erre a nagyon fontos levélre, és még mielőtt magyarul megjelent volna, közzétette Ferenc pápa megszívlelendő gondolatait.