Immunháború. Ember ember ellen, lélektől lélekig. Leveled érkezett, ne nyisd meg, fertőz, megfojt, beletapos a bizonytalanságba! Leveled érkezett, nyisd meg bátran, szerelem pereg tenyeredre, szorítsd össze, olvaszd húsodba immunválaszként az ellopott életedért!
Vérző hónapok szivárognak testemből. Halott föld, terméketlen, anyátlan, apátlan árvák pokla. Merre jártok most, ti víruskeresztre szegezett áldozatok? Merre hirdetitek, hogy szörcsögő lélegeztetőgépen már nincs szerelem? Még látom lábnyomotok, tegnapi ígéretek égnek el minden kimondatlan holnapi mondatban.
Selyem hullámzik a májusi fuvallatban, utána kapok, a semmit markolom. Virágillat nagyapámért, májusi pillantásaiért, fáradt, százrét hajtogatott bőréért. Végtelen síkságon délibáb csillog, fejtetőre állított beteg esztendő miatt imádkozom. Ágyba fektetem, lázát csillapítom, puha pamutba bugyolálom, altatót dúdolok, elringatom. Éjszaka hűtőfürdő, kukába gyűrt bizakodás reggelre megbüdösödve.
Reményért állok sorba kopott kórházi padlón, számolom az előttem sorakozó cipősarkakat. Végtelen koppanások a véget érés határán. Végtelen koppanások kottáznak megtört életeket, fugátlan járólapok közül burjánzik a tegnapi elhagyott szó, a tegnapelőtti ölelés, a hetek óta keresett válasz kimondatlan kérdéseinkre. Lehajolnék érte, de néznek, kémlelik minden mozdulatomat. Vagy csak úgy képzelem. Lehajolnék, de fáradt vagyok tíz körömmel kaparni a fugák alatti bizonyosságot.
Számolom az előttem sorakozó hátakat, csigolyagyöngysorokat a kabátok alatt, látom, hogyan nyúlnak a végtelenbe, hogyan sző sejthálót a behatolás utáni pillanat, hogyan borítja be a testet, az előttem sorakozókat, a várost, az országot, a világot. Világosság kellene tegnapra, világosság, hogy megvilágítson minden elmét, szétzúzza a félelmet, hangosan üvöltsön tagadók fülébe, hadd tisztuljon az agy, a lélek, hadd gyógyuljon ez a beteg világ.
Merre tartunk? Van-e mankónk vagy járókeretünk a lépésekhez, van-e bátorságunk kiugrani, ha szólítanak? Szeretkezni mással, beleremegni a remegésbe, szeretetet szeretni, feloldani az oldhatatlant, egész éjjel simogatni a simogatást, lelépni a titokban megtett lépéseket, felemelni a padlóról, csókokat csókolni, éltetni az életet? Van-e erőnk szembeszállni, szembesülni, megérteni a megérthetetlent, felfogni a felfoghatatlant, végezni a végtelennel? Tenyeremben maroknyi hit tegnapról, ökölbe szorítom kezem, ha kinyitnám, kiszivárogna. Terítsd rá langyos leheleted, sóhajtsd rá, hogy holnap is lesz hitünk kopott kórházi folyosókon állni reményért, izomba hatolásért, tüskefehérjecsendért. Koronátlan évekért cserébe mindent visz a holnap, csomagold be legszebb ruhád, vasald simára rettegésed, bízzál Istenben. Nincsen más, csak vakcinavarázslat: bűvész kalapjából nyuszik ugranak ki a manézsban. Összepréselt várakozáscsend, mutatóujjal fúrom át, belesek a szigorúan őrzött, katalogizált jövőbe. Rosszul látok, szemüveg kellene távolba nézéshez, lencse minden felfedezésre váró pettyhez, minden szunnyadó pillanathoz.
Számolom az előttem sorakozó vállak rándulását, rebbenését minden pillának, összegyűjtöm az összes félelembe tokosodott gondolatot, elburjánzott reménytelenséget, letagadott bizonyosságot. Szólás kellene a szónak, tér a tértelenségnek, hadd fusson oda, ahová eddig nem mert, hadd fusson át a karanténon, hadd szeresse a tiltást, bontsa sejtekre, egyesüljenek egy lopott pillanatban.
Azt mondják: ott a fény az alagút végén. Lélekalagút fut előttem, nem egyenesek, görbék szegélyezik utam, indigóval másolom az útvonalat, nincs segítség, egyedül matatom a csendet, tapogatom a körém rakódott sötétséget. Megbénult percek, órák, évek, mozdulatlanság kigondolni sem mert gondolatokból, ritmusa a ritmustalan szónak, dallamos lüktetése szívverésemnek, a csonttá száradt múltnak. Celofánba tekert elmúlás, szalicillal tartósított, bedunsztolt, tegyél rá takarót, kopott irhabundát, tartsd melegen, tartsd életben legalább tegnapig. Alagútban sikoltás, mérget szülő asszonyok, szoptatni vágyók, szoptatást tagadók, anyaságkeresők, szerepet tanuló újszülöttek, anyaméhben felfedezésre induló embriók, köldökzsinórzsonglőrök: én, te, ők, mi.
Számolom az előttem sorakozók sóhajtását, párakört fonnak maguk köré, szemrebbenésük csodája a létnek. Lépnek egyet, kifordul sarkából a világ. Csend telepszik a pillanatra, csak egy gyerek sír, elhagyta a cumiját. Fehér köpenyes nő hangosbeszélővel: nem kell félni, halad az idő, a sor, kapukat tárunk. Életet osztunk újrahasznosítható papírzacskóban, környezettudatosan, szelektíven gyűjtve a rettegést, sárgába a műanyagvírus, zöldbe az üvegszilánkokra zúzott élet, kékbe a papírszabadság. Működj együtt, működj, amíg lehet, amíg visz a lábad előre a sorban! Idős asszony méltatlankodik, nincs idő, haladni kéne, járványt csontozni, kizsigerelni, ledarálni, elhamvasztani. Kiteríteni milliók kedvére, falra szegezni, nézni, csak nézni.
Számolom az előttem sorakozók vállán a reménytapaszt, alatta szúrásvalóság, bemenete a jövőnek, nyílása a kinyitott erőnek. Folytatása a kivéreztetett tegnapelőttnek, feltámadás, vízen járás Jézussal, ima az elvesztett imádságokért, hitetlen hívők visszatalálásáért. Keresem válladon azt a pontot, ami nem hazudik a holnapokról. Vesd le a ruhád, szeressük egymást orgonaillatú éjszakán!
