még ott vagyok
félsz kicserélni az arcokat
olyan ez mintha a szívverést
váltanád le fogpiszkálónyi
semmiért…
üres sótartó az élet
folytonos feltöltést igényel
árvák a székek az asztal körül
már elférnénk – mégsem örülsz…
a függöny ráncait számolod
sajátjaid is lehetnének
másnapos arc a tükörben
s kiégett szemhéjak
hiába kutatsz
nem találsz a fogason
lógó kabátban
pedig a kiürített zsebekben
és a gyűrődésekben még ott vagyok
ez egyszer
elemi ösztön a menekülés
nem kell ezt tovább hígítani
olykor a hátrálás is merész vállalás
hisz állásfoglalást mutat
kegyetlen pillanat amikor kiüresedik minden
„rajtam ne kérj számon semmit”
bökted ki végül de a semmi is hamis
hiába nevetnék szemébe
az egész tetves világnak tagadva
mindent amit rám sütöttek
s ami a bőröm alá égett
mert szívedbe bújva ott sunyít a döbbenet
s örökké az álmoknak sem hihetsz
jöhet a kamaszos dac és öntudat
a döntés végérvényesen a tiéd marad
támogatást vársz megerősítést
de ha akart is súgni Isten
ez egyszer mellé tárcsázhatott
ne félj
horgonyt vetett a félelem
nekibúsult patkányok egymás közt
keresnek új áldozatot
történet aminek nincs vége
sem folytatása
nekem itt nincs szavam
másban kerestelek
mégis nálad zörgetek
– eltévedt sivatagi teve –
megkeserítem az életed
az sincs közel
kongó üresség a téren
lecsatolták a cégéreket
és a névtáblákat is
bosszúság és viszály porába fúl
a formatervezett remény
tengerről mesélsz
de kikötők helyett üres
kocsmaasztalok szikkadnak
a szemhatár alatt
nincs kegyelem
lábunkra lép az eltorzított
arcú történelem
áthullámzik egy kontinensnyi
bombatölcsér
a kidobó ember se rest
fullánkjait kiereszti
leckét ad két pofon között
amiért zsebkendőnyi könnyel fizetsz
mire a táncparkett újra megtelik
nekünk már senki sem örül
s a repertoár később sem változik
Borítókép: Henrik Donnerstad: Unsplash
