Nyugatra

Tudod, hogy éjjelente nem alszom, ezért küldesz nekem sms-t.

– Egyedül vagyok itthon, átjössz?

Hosszú ideje nem mozdultam ki otthonról. Úgy terveztem, hogy egész éjjel játszom, vagy animéket nézek szokás szerint. Azonban meglepett az üzeneted, és válaszoltam rá: – Fél órán belül ott vagyok.

Le kell zuhanyoznom, legutóbb pár napja tusoltam, amikor azt írtad, közel vagy a lakótömbömhöz, és elmehetünk sétálni. Vártál a földszinten, és csomagolt kínai kaját hoztál magaddal. Nekem úgy tűnt, nem véletlenül jöttél. Odaadtad, és azt mondtad, jó lesz későbbre. Felvittem a csomagot, de a korábbi ételmaradványok még mindig a számítógép mellett hevertek.

Mire kijöttem a zuhany alól, láttam, hogy közben megválaszoltad az üzenetemet.

– Megtalálsz? Nem fogsz eltévedni?

Mindig pánikba esel, és azt hiszed, hogy eltévedek, pedig sokszor jártam már ezen az úton.

Egyszer elég részegen kísértelek haza, habár te erre csak halványan emlékszel. Reggel csak ennyit üzentél: – Köszönöm – aztán arról az éjszakáról nem beszéltünk többet.

Tizenegy körül indulok el otthonról. Kevesebb, mint fél óra séta, hogy eljussak hozzád. Andalgok egy darabig az elkerülő úton, majd befordulok a lakótömbök közé, és máris nálad vagyok. Meglepődöm, mikor meglátlak a háztömb előtt. Szürke tréningruha van rajtad. Amikor először mentünk hozzád, azt mondtad, hogy amint hazaérsz, átöltözöl. Leveszed a karkötőidet, és felveszed azt a szürke melegítőt. Akkor is ezt tetted. Még csak egy hete ismertél, de egyáltalán nem jöttél zavarba. Filmnézés közben elaludtál a kanapén, és nem vetted észre, hogy elmentem.

– Nem borotválkoztál – jegyzed meg először, és elmosolyodsz.

Mielőtt bármit válaszolnék, folytatod: – Jobb így. A szakáll belefér. Kicsit idősebbnek látszol.

Hallgatok. Kinyitod a főbejárati ajtót, és beengedsz. Amint elhaladok melletted, mély lélegzetet veszel: – Mmm, milyen jó illatod van, most zuhanyoztál?

Csak mosolygok. Belépünk a lakásba. Tényleg egyedül vagy otthon – gondolom, – de nem szólok semmit. Ez ritkán fordul elő velünk.

Másodszor vagyok nálad, általában a bejárati ajtónál búcsúzkodunk. Habár többször is behívtál, én inkább visszautasítottam. Amikor először jöttünk, azt mondtad: – Szép itt nálunk, ugye? Csak kicsi a lakás. Azonban ősszel több napon keresztül újítottuk fel, tehát vadonatúj.

Akkor nem szóltam rá semmit, bevallom, nekem kényelmetlen volt. A kanapétok új bőr szagot árasztott. A falakon képek, amelyeket nem tudok értelmezni. Neked saját szobád van.

– Ülj csak le – mondod, mikor belépünk. – Kérsz teát? Van valami a számodra – kacsintasz rám.

Kimész a konyhába, és látom, ahogy előveszed a tányérokat. Visszajössz, és elém állsz: – Íme – nézel rám büszkén – sütöttem neked tojást.

A megterített dohányzóasztalon tányér, amelyen tükörtojás és kenyérszelet fekszik.

– Hiszen éhes vagy, nem?

Bólintottam. Ma még semmit nem ettem.

Bemész a konyhába, és szinte azonnal visszatérsz egy csésze teával.

– Már édesítettem.

Csendben megköszönöm, miközben eszem a tojást. Nem szólok róla, de ez már kihűlt.

– Mivel töltötted a napot?

– Semmi különössel, csak hazatelefonáltam.

– Mit mondtak?

– Minden a legnagyobb rendben van.

Tudod, azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy tovább ne kérdezgess.

– Meddig aludtál?

– Délig.

– Ettél valamit?

– Igen – hazudom – levest főztem.

Egy pillanatig csendben maradsz. Rájövök, hogy az idegeimre mész.

– Meg sem kérdezed, hogy én mit csináltam?

– Mit csináltál?

– Tanultam.

– Nagyszerű.

Megint elhallgatsz, aztán felsóhajtasz.

– Finom?

Bólintottam: – Nagyon.

– Ugye mondtam, hogy főzni nem tudok? Na, de a volt pasim mindig azzal heccelt, hogy a tojást, azt igen.

Így állunk. Fél óra sem telt még el, de már előkerült. A tökéletes, mindenhol jelen lévő volt barát.

– Valami baj van? – nézel rám – valahogy olyan csöndben vagy ma.

Megrázom a fejem. – Minden rendben van, tényleg.

Be kell vallanom, hogy a vizslató tekinteted kissé az idegeimre megy.

– Te is rendben vagy? – kérdezem, csak hogy ne tűnjek olyan gorombának.

– Betegre aggódom magam. Hétfőn majd úgy érzem, semmit sem tudok.

– Menni fog, hiszen tanulsz. Minden rendben lesz.

– Köszönöm – épphogy csak a vállamra hajolsz. Tudom, hogy te is zuhanyoztál, mivel szappanillatod van.

– Nézünk valami filmet?

– Nézhetünk – válaszolom. Felkelek, hogy az üres tányért kivigyem a konyhába.

– Hagyjad! – megfogod a tányért, és kimész a konyhába.

Amikor visszatérsz, újra leülsz mellém, és mélyen a szemembe nézel. Van egy olyan érzésem, hogy ki fogsz oktatni.

– Valamit meg kell kérdeznem.

– Kérdezd.

– Elmondtam apának, mi van veled. Talán talál neked valami munkát.

Semmit se szólok.

– Elmondtam neki… mi a helyzet, és megérti, hogy nehéz. Szeretnénk tenni érted valamit, érted? Csak jó lenne, ha jönne, hogy be tudjalak mutatni neki.

Megvonom a vállam.

– Vagy nem is érdekel?

– De érdekel, csak nem hiszem, hogy segítene. Amúgy sincs megoldás.

Először elhallgatsz. Aztán felsóhajtasz, és becsukod a szemed.

– Persze hogy nincs, mert nem is keresed.

– Hiszen már volt munkám – védem magam –, tudod, milyen volt.

Csendben vagy, és én sem szólok semmit, csak előrebámulok. Most már valamelyest ismerlek, és tudom, mi a bajod. A közönyösség és a lustaság, például. Ezeket te egyáltalán nem ismered. Jó kislány vagy, jó tanuló és ösztöndíjas.

Rád nézek és elmosolyodom. Duzzogsz, és csúnyán nézel rám.

– Mi a gond? – kérdezlek, habár mérges vagyok rád.

– Remélem, tudod, hogy ez mind a te hibád.

– Nem tudom. Elképzelésem sincs róla.

Tulajdonképpen te is haragszol rám.

– Tehetnél ellene valamit, de túlságosan lusta vagy.

Valami hasonlót hallottam ma anyámtól is. Anyám egyedülálló. Két nappal ezelőtt akkora pénzösszeget utalt a számlámra, mint amekkora a háromhavi bére. Ez az a pénz volt, amit a nagyi a fehérneműs fiókban és a régi sótartóban tartott, ami a konyhaszekrényben állt. „Az ínséges napokra” – mondta mindig a nagyi. Ha anyám nem küldte volna el azt a pénzt, akkor nem tudtam volna kifizetni a lakbért. Amikor megláttam az üzenetét: – A számládon a pénz – leírhatatlanul szánalmas érzés fogott el. Ha ez lenne a természetes, akkor válaszolnék az üzenetére. Tudod, semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kell.

– Na – töröd meg hirtelen a csendet –, de akkor van pénzed az albérletre?

Bólintok.

– Honnan? – csodálkozva teszed fel a kérdést.

– Anyám átutalta – válaszolom halkan.

– Te jó ég – forgatod a szemed –, nem szégyelled magad?

Most rád sem bírok nézni. Fogalmad sincs, miről beszélsz, de már túl messzire mentél. Tudod, azon az estén, amikor hazakísértelek, nem voltál ilyen. Félúton azt kiabáltad, hogy szakítottatok a barátoddal, nem tudsz aludni, és emiatt szomorkodsz. – Én vagyok az egyetlen, aki megért és figyel rád – mondtad. – Az egyetlen, aki nem ítél el – ismételgetted számtalanszor. Nem tudom, mások miért ítélnek el téged, de abban biztos vagyok, hogy múltbéli gyötrő dolgokat hozol magaddal a találkozásunk előttről. Tudod, nem hibáztatlak. Azt sem akartam, hogy napokig mellőzd az üzeneteim megválaszolását. Majd ezután megjelentél az ajtóm előtt a kínai kajával, a sírás határán, mivel el kellett mesélned, hogy a barátaid nélküled utaznak a tengerre. Nem hívtak meg, és már hosszú ideje nem érezted magad ilyen magányosnak.

Néha alig bírlak elviselni, mert nagyon durva tudsz lenni. De beszélsz az anyanyelvemen, és némely szót a saját szád íze szerint ejtesz ki, ami annyira tetszik, hogy kezdek beléd szeretni. Ha túl messzire mész a csúfolódásban, hirtelen megbánod, összezavarodsz, és elkezdesz az otthonomról faggatni. Csakúgy, mint most, amikor váratlanul megfordulsz, hason fekszel, a könyöködre támaszkodsz, és a tenyereddel megtámasztod a fejed. Tágra nyílt szemekkel meredsz rám, és mivel a blúzod kissé ki van gombolva, láthatom a melleidet. Nem teljesen, de azért el tudom képzelni.

– Biztos, hogy haza akarsz menni?

Bólintok.

– De, most számodra veszélyes az otthon.

Viszont otthon már nyár van. A házunktól a tengerpartig csak tíz perc séta a főúton. Én a kertek között sétálok, a szomszédok ismernek és kevesebb, mint öt perc alatt a parton vagyok. Mivel az otthonunk a külvárosban van, a strandok nem kövezettek, hanem homokosak. Látnod kéne. A házunk kertjében a paradicsom már érett, nagy, piros, lédús, itt viszont felháborítóan drága. Gazdag turisták érkeznek városunkba, és helyi lányokat hódítanak. Barátaim éjjel-nappal a tengerparti középiskola udvarán gyűlnek össze, ahol sodorják a cigit, és kerülik a politikáról való eszmecserét.
Néhány pillanatig csendben vagyunk, majd kinyújtod a kezed és könnyedén megsimogatod az arcomat. Gyengéd akarsz lenni. Feltételezem, azon gondolkozol, mi lenne, ha levenném a nadrágodat, és itt a kanapén a nyelvemmel érinteném a nemi szervedet. Kíváncsi vagyok, akkor, azon az éjszakán miért fonódtak össze az ujjaink az aluljáróban, majd, mintha tudatosan tetted volna, eleresztetted a kezem. Előtte részegen arról beszéltél, hogy a feminizmus hogyan pusztított el téged, nyugati nőt. Nevettem rajtad, mert vicces voltál. Naiv és fiatal nyugati nő, aki nem tud aludni éjjel, mert túlságosan egyedül van otthon. Mivel aggódik a vizsgák miatt, és féltékeny volt barátja új barátnőjére, akit az interneten talált.

– Mire hazamész, minden rendben lesz, meglátod.

Közeledsz hozzám, és megérinted a vállamat. A hasamra teszed a kezed, és lassan felhúzod a pólóm szélét. Az ujjaddal hozzáérsz a bőrömhöz. Még sosem voltál ilyen közel. Érzem az ajjadat a fülcimpámon. Egyre nehezebben bírom.

Megnémulok. Nem tudod, mennyire tehetetlen vagyok valójában. Ugye nem akarsz olyan független lenni, mint amit az élet megkövetel tőled? Amikor először találkoztunk, elmeséltem, honnan származom, te azt mondtad: – Leginkább oda akarok elmenni, egyedül, például vonattal.

Én csak mosolyogtam. Fogalmad sincs, mi van ott, annyi kilométernyire keletre a városodtól.

Fordította: Nagy-Molnár Szilvia