Na, majd Olaszország! A kultúra! Pár hónap, és olaszul veszed a levegőt, kislányom.

Detti nagymamája hálásan bólogatott. Micsoda lehetőség! Mért ne költözhetne ki Detti pár hónapra az édesapjához? Köszönd meg szépen, Dettike!

De Padova unalmas volt, Velence nemkülönben. És az olaszok túl gyorsan vették a levegőt. Túl gyorsan beszéltek. Mire Detti az első szót felfogta, már véget is ért a mondat. Mint valami pofoncsapás. „Papparappapapparappa!”

Pedig ez Európa bölcsője. A szárnyas oroszlán városa. Blablabla. Hát nem „belissimo”? Nem „fantastico”? Ám Detti jobban érezte magát Balatonlellén, a nagyszüleinél, mint Velencében, az édesapjánál. Lellén annyit rollerezett, amennyit akart. És a szavak is magától az eszébe jutottak. Ráadásul senki sem állította unalmas festmények közé: hát nem csodálatos, Dettike, hát nem látod, milyen élethű? Élethű? Magyarországon nem kell képtárba menni, hogy állatokat lásson az ember. De itt? Ebben az átkozott városban semmi sem eleven.

Apja és nevelőanyja beíratta egy velencei iskolába, ahol majd ragad rá az olasz, ahol észre sem veszi, hogy olyan lesz, mint a többi velencei kisgyerek. Az ám! Fog a nagymami csodálkozni! De Dettire sajnos nem ragadt semmi. Szegény kis Detti! – mondogatta apa új felesége. Pedig kinyílhatna itt, a világ legcsodásabb városában. De a képességei! Nem figyel, nem érdeklődik.

A mostohaanyát, apa új feleségét Momónak kellett hívni. A „momó” olyan, mint a mama, de csak félig. Detti érezte, hogy a mostohaanyja nem azt szeretné, hogy kinyíljon, hanem hogy takarodjon vissza, Balatonlellére. Mert apának születnek új gyerekei. Akik mind el lesznek ragadtatva. És megérdemlik, hogy az apjával éljenek.

Szegény kis Detti – mondta a mostohaanyja. Legalább egy kis oroszlánt vigyél haza emlékbe!

Detti később hallani se akart az édesapjáról. Ha pénzt küld, oké. Ha felhívja telefonon, akkor hajlandó végighallgatni, hogy vannak a gyerekei. Hogy minden milyen nagyszerű. Hogy már Kaliforniában élnek.

Na és te, Detti? Hallom, cukrászdában dolgozol. Hogy tetszik az új munkahely?

Hm… mmm… eléggé – felelte Detti.

És akkor is duzzogott, amikor Momó felhívta az apja halálhírével. Szörnyű veszteség! És milyen hirtelen! Nem rettenetes? Detti úgy érezte, most sem tud egy szót kinyögni. „Őszinte részvétem. Milyen rettenetes.” Fél percig hallgattak, aztán a mostohaanyja sértődötten bontotta a vonalat. Dettinek utolsó emléke az volt az apjáról, hogy állnak a Rialtón, Momó egy régi kőrakásra mutogat, az arcát fürkészi, és ő, Detti nem tudja, mit kell mondani.

„Fantastico? Pazarissimo?”

Jaj, hát ez a tömeg – suttogta.

Mért nem maradhat soha kettesben az apjával?

Hát nem egyetlen apja van az embernek? De neki egy fél sem jutott. És az a fél is ott maradt azokban a városokban, ahova ő nem követhette.

Senkinek se mesélte el, hogy tizenegy évesen három hónapig élt Velencében. Senkinek se mesélte, hogy végig-
hurcolták a legeslegpazarabb nevezetességek között. Senkinek se mesélte, hogy valahogy nem felelt meg. Az apád híres művészettörténész? Te pedig felszolgáló vagy? Erről mit mesélhetne?

Vereség. Szégyen. Szegény kis Detti! Ő nem volt elég „pazarissimo” az apjának és a mostohaanyjának.

Az a kis zsírkő oroszlán maradt a velencei hónapokból. Szárnyas kis oroszlán, szánalmas, olcsó, gyerekes. Balaton-lellén ráírta az egyik tappancsára, hogy MÁRKÓ. Kidobni nem volt szíve, a barátnőinek azt mondta, kínai kacat, Fonyódon vette, a bolhapiacon.

Ennyi maradt az apjából. Egy fél. Egy tizenkétszer nyolc centis szobrocska.

De néha azt álmodja, hogy az apjával röpköd a szárnyas oroszlán városában, Velencében. És csak ketten vannak, és az elátkozott nyelven, olaszul beszélgetnek – mert furcsa módon álmában nem akadnak Detti torkán a szavak.

Megállnak a Rialto felett. „Belissimo, no?”

Egy percig csendesen nézik a tenger színén reszkető, holdfényben álmodó palotákat.