Verdi és Markó. Feledhetetlen este volt. A közönség, a középkori városka lakói meg a fesztiválra érkező művészetkedvelők, s a szakmabeliek ünnepelték a társulatot. És mindenekfölött Markó Ivánt. A koreográfust és a táncost, aki akkor, ott is elmondta, számára Verdi az emlékeket, a szabadságot, a szerelmet, a művészetet és a zenét jelenti. Mindazt, amit az életben fontosnak tart. Akkortájt az ötödik X-ben járt, de hitte, még színpadra állhat, amit Verdiről gondol, érez iránta, el kell táncolnia. Markó magával ragadó alkotó volt, nem könnyű ember, dehát melyik nagy művész az.

Balassagyarmaton született, háromesztendős volt, amikor 1950-ben szüleivel Budapestre költözött. A Balettintézetbe csak harmadszori próbálkozásra került be, úgy mondták, nem való táncosnak. Hogy miért, azt senki nem tudta. De a kisfiú elszánt volt, és táncolni akart. 1967-ben friss diplomával az Operaház szerződtette, akkor már nem voltak kétségek tehetségét illetően, főszerep után főszerep következett A hattyúk tavától A fából faragott királyfiig, a Giselle-től a Sylviáig. Öt évre rá már a Ballet du XXe siècle, a XX. Század Balettjének tagja volt. Maurice Béjart hívó szavára érkezett, s az a hét esztendő, amit a brüsszeli együttessel töltött, meghatározta életét, útját, sorsát. A klasszikus baletten nevelkedett, gazdag technikájú lírai művész és a kortárs táncművészet szuggesztivitásának találkozása nagy pillanat lett. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a tánckritikusok a világ tíz legjobb táncosa közé sorolják. Pályája felemelő emlékei között említette, amikor Béjart táncosaként a veronai Arénában Verdi Nabuccójának Szabadság-kórusára léphetett táncosként színre.

Próbaszünetben a Győri Balett táncosaival, jobbra Markó Iván, 1979.  Fotó: Fortepan- adományozó: Urbán Tamás
 
S amikor úgy érezte, mégis itthon a helye, ismét különleges elképzelés hajtotta: a győri Kisfaludy Színház akkori igazgatójának, Cserhalmi Imrének támogatásával életre hívta az Állami Balettintézet végzős évfolyamának tagjaiból a Győri Balettet, melynek 1979-től vezető szólistája, koreográfusa és balettigazgatója volt. A Nap szerettei, A szamuráj, a Bolero, A csodálatos mandarin – csak néhány a legfontosabb előadásai közül. A Győri Balett szárnyalt, nemcsak a várost, az országot hódították meg, de járták a világot, vendégszerepeltek Európa-szerte, Amerikában, Japánban, Koreában is. Emellett Markó 1985-től több mint tíz évig a Bayreuthi Ünnepi Játékok koreográfusa volt.

Aztán valami összetört. Hogy mi történt, valójában senki sem tudta, voltak találgatások, rosszízű pletykák kaptak szárnyra, az igazságra talán soha nem derül fény, a művész csak annyit vetett oda egyszer, „nem jókedvéből” kerekedett fel. Tény, felállt, hátat fordított a társulatnak, mindannak, amit megalkotott, ami addig az élete volt. Külföldre ment, a jeruzsálemi Rubin Akadémia balettmestere és koreográfusa lett, Bécsben, Párizsban, Sydney-ben koreografált.

Hazatérve még egyszer újrakezdte, 1996-ban magánegyüttesként fiatal táncosokkal megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, s a kétségtelen sikerek ellenére emberfeletti küzdelmet vívott a fennmaradásért. Ennek az időszaknak a szülötte lett a budapesti Olasz Intézettel együtt létrehozott Viva Verdi!, a Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán zenéjére alkotott, a cigányság múltját, jelenét, jövőjét a tánc nyelvén megfogalmazó Romantiáda, amelynek résztvevője volt a Rajkó Zenekar és a Budapesti Ifjúsági Kórus is, Rómeó és Júlia-koreográfiája tradicionális zsidó zenére, a Seherezádé és Az ember tragédiája táncszínházi adaptációja.

A számos díj, kitüntetés és elismerés – köztük Érdemes Művész, Kossuth-díj, Radnóti Miklós-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetés, Prima Primissima – ellenére sem érezte jól magát, nemegyszer meg nem értettnek, üldözöttnek hitte magát, magányos volt, szeretetre vágyott. Markó Iván hetvenöt évesen ment el, immár örökre.

Nyitókép: Markó Iván Az álmodó alakjában a Magyar Fesztivál Balett Mózes, avagy a tízparancsolat című produkciójában 2013-ban