Talán a legtöbbször Az álarcosbál Ulricáját énekelte, de gyakran öltötte magára Amneris, Judit, Azucéna, Eboli, a Házmesterné, Mrs. Quickly vagy Karnyóné jelmezét. Csupán a mezzoszoprán repertoár egyetlen nagy szerepe maradt ki, a Carmen, de ma már ezt sem bánja.

Elénekelhettem szinte mindent, nagyszerű partnerekkel, itthon és a világ neves dalszínházaiban, ráadásul szerencsére tényleg olyan személyiség vagyok, aki mindig annak tud örülni, amit az élet éppen ad – mondja az énekesnő.

Nemcsak a színpadokon várta számos szerep, hanem a koncertpódiumokon is. A daléneklést pályakezdése óta nagyon fontosnak tartja. Minden szezonban igyekszik néhány hangversenyen is szerepelni, hiszen azt vallja, a dalok jót tesznek a hangnak, a technikának. Legutóbb nyáron, orosz programmal bizonyította, milyen fontos a megfelelő technika, az atmoszférateremtés ezekben a néhány perces, teljes sorsokat elmesélő művekben. Mindezt igyekszik továbbadni a növendékeinek is, lassan négy évtizede, hiszen már zeneakadémista kora óta tanít, Győrben kezdte oktatni a fiatalokat. A tanítás hamarabb foglalkoztatta, mint maga az éneklés.

Szegény kislány, hogy lehet ilyen ronda hangja… – sajnálkozott gyakorta kisebb korában a nagymamája, de ez sosem zavarta, mert meg sem fordult a fejében, hogy énekes legyen. Nem tartozott azok közé, akik már gyerekként nagy művészek felvételeit hallgatják, megvolt ugyanis a maga célja: óvónőnek készült, mindig szeretett a kicsikkel foglalkozni. Azért a zenének is szerepe volt a család mindennapjaiban, hiszen a nagypapának zenekara volt, amelyben gitározott, édesapja pedig a maga örömére csellózott. Szép hangú nagymamája énekelt. S bár édesanyja nem zenélt, titkárnőként zeneiskolában dolgozott az igazgató mellett. Wiedemann Bernadett gyerekként, ahogy véget ért az iskola, máris az édesanyjához indult, s ha már ott volt, elkezdett zongorázni, szolfézsórákra járni…

Wiedemann Bernadett
Fotó: Nagy Attila/OPERA sajtófotó

 

Annak ellenére, hogy nem volt szép a hangja, még énekversenyeket is nyert. A felvételi a konzervatóriumba azonban már nem ment könnyen, ha nincs ott Keönch Boldizsár, aki felfigyel rá, s azt mondja a bizottságnak, hogy ezt a lányt fel kell venni, elutasították volna. A Zeneakadémiára is csak másodszorra sikerült bejutnia, s ráadásul fia születését követően a hangja is sokat változott, új technikákat kellett kikísérleteznie harmadévesen, mert semmi sem szólt úgy, mint korábban. Szoprán I-ből alt II. lett. Operatanszakos volt már, amikor először elgondolkodott azon, hogy talán érdemes volna az énekesi pályát választania. Persze a tanítás mellett, hiszen növendékei folyamatosan, jócskán akadtak.

Nem vagyok tervezgető típus, mindig hagyom, hogy sodorjon az élet, s ez így van a mai napig.

Az operavizsgánkat megnézte a dalszínház akkori igazgatója, Ütő Endre, s hármunknak – Sümegi Eszternek, Káldi Kiss Andrásnak és nekem – tagságot ajánlott – meséli. – Így kerültem 1993-ban a Magyar Állami Operaházba. Eleinte kisebb feladatokkal léptünk fel, volt hát időnk megtanulni a színpadi jelenlétet, ami induláskor sokat segített. A harmadik évben kaptam meg az első nagyobb szerepemet, a Gioconda Vak asszonyát.

Ezt követte sorban a többi darab, s érkeztek a koncertfelkérések is, szinte csak aludni járt haza, egy héten legalább hat alkalommal énekelt. Ezeknek az emlékezetes alakításoknak is köszönheti, hogy hamar megismerte a közönség, a Liszt-díj mellett többek között az Artisjus-, a Székely Mihály- és a Melis György-díjat, valamint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is átvehette, három éve pedig a Halhatatlanok Társulatának tagjává választották. Azonban az összes felkérése mellett is időt szakított a növendékekre.

Az ember a saját hangján is megtanulja, mi minden változtathat a megfelelő hangzáson.

Nemcsak a szüléskor bekövetkező hormonális változások miatt – magyarázza, – hanem a menopauza idején is újra kell tanulni a technikákat. Nekem is rengeteget kellett gyakorolnom, hogy ugyanúgy szóljon a hangom, mint korábban, szerencsére ezt a megszerzett tudást tovább is tudom adni. Imádok tanítani, s folytatom, amíg csak lehet! Rengeteget készülök az órákra, kottákat keresek, próbálok mindent összegyűjteni, átadni, ami segíthet. Fontos, hogy az ember háromféleképpen is el tudja mondani, meg tudja mutatni a helyes technikát, így segítve a megfelelő légzéstechnika megtalálását. Azzal is sokat foglalkozunk, miként lehet tartalommal megtölteni az énekelnivalót, érzéseket közvetíteni a hangunkkal, egy-egy figura bőrébe bújni. S hogyan lehet felszabadultan énekelni, eljutni oda, hogy ne a mikéntre, hanem a tartalomra figyeljen az ember.

Az énekesnő Farsangi lakodalom előadásában
Fotó: Rákossy Péter/OPERA sajtófotó

 

Igyekszem fejlődni, minden új módszer érdekel – folytatja –, keresem, kutatom, merre halad a világ, milyen új metódusokat fejlesztenek. A rossz énektechnikával, helytelen hangképzéssel éneklőket is meg lehet tanítani a megfelelő módszerre, csak türelem és idő kell hozzá. Azt érzem, a tanításba sosem lehet beleunni. A növendékek is szívesen jönnek, pedig híresen szigorú vagyok. Állandóan számonkérek, s mindig megmondom, ha rossz valami, és nagyon ritkán dicsérek. A fiatalokkal igyekszem megértetni, hogy ezt a pályát pszichésen is bírni kell. A külföldi felkérések során sok mindent tapasztaltam…

Edződni kell, ha valaki tehetséges, nem bukhat el az idegek játékán. De azt sem titkolom, hogy fontos a B terv.

Ezen a pályán akár az egyik pillanatról a másikra megszűnhet valakinek a munkahelye… Kell, hogy értsenek máshoz is az éneklésen kívül! Sokan visszajárnak az egykori növendékeim közül, meghívnak koncertre, diplomaosztóra. Az órán tanárként kell fellépni, de azután már a pótanyja leszek mindenkinek, harcolok értük, igyekszem támogatni őket, amiben csak lehet.

Szívesen fordultak-fordulnak hozzá a kollégák is, hogy beszélgessenek egy-egy nehezebb frázisról, s a magántanítványok mellett Wiedemann Bernadett a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán és a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és Alapfokú Művészeti Szakgimnáziumban is tanít. Akadt növendéke, aki sikerrel felvételizett a bécsi Zeneakadémiára, már öt egykori tanítványa énekel a dalszínház kórusában. Legutóbb pedig nyáron, az I. Országos Operaversenyen középiskolai kategóriában növendéke, Rózsa Benjamin Noel nyerte el az első díjat.

Igaz, hárman még sosem szerepeltek együtt, de vannak családi előadásai, hiszen húga, Judit ugyancsak énekel. Ének szakon szerzett diplomát, majd az ELTE-n tanított, néhány éve pedig a Magyar Állami Operaház kórusának tagja, így több darabban léphetett színpadra a nővérével együtt. Wiedemann Bernadett fia, a Junior Prima-díjas Pataki Bence pedig szintén énekel, vele az István királyban, a Gianni Schicchiben lépett föl.

Bár tanult zongorázni, gitározni, énekelt az Operaház gyermekkarában, sokáig szóba sem került ez a hivatás – meséli –, aztán tizennyolc évesen rájött, hogy mégiscsak vonzza ez a pálya… Ma már Bence is az Ybl-palotában szerepelhet, s basszusként hosszú pálya áll még előtte. Őt azonban sosem tanítottam, viszont sokszor és hosszan beszélgettünk-beszélgetünk a zenéről. Már pedzegetem neki a tanítás fontosságát is…

Az énekesnőre ma sem jellemző, hogy ötéves terveket állítson össze.

Gyakorta mondogatják, hogy mindig vidámnak, jó kedélyűnek látnak, igazi örök optimista vagyok. Igen, mert úgy vélem, minden jól van úgy, ahogy van. S olyan sok dologgal szeretnék foglalkozni még! Szívesen varrok ruhákat, kertészkedem, kirándulok, érdekel a virágkötészet is, s főképp boldogan foglalkozom az unokámmal. Szeretem a maga teljességében megélni az életet, megtalálni minden nap szépségét. Tényleg a legkisebb dolgok – akár egy-egy szem konyakos meggy – is boldoggá tesznek!

 

Nyitókép: Boncsér Gergely és Wiedemann Bernadett a Gianni Schicchi című Puccini-vígopera nyomán középiskolásoknak született [szkikki] 2.0 című egyfelvonásosban
Képforrás: Nagy Attila/OPERA sajtófotó