Lucas 1986 óta foglalkozik Kelet-Európával. A rendszerváltozás idején Moszkvából, utána Prágából, Budapestről, majd különösen a balti államokból tudósította a The Economist és a The Times olvasóit. A tízes évektől kutatója az amerikai külügyérek közt a Közép-Európa jelentőségét leginkább felismerő A. Wess Mitchell alapította Center for European Political Analysisnek (CEPA). Az elsők között figyelmeztetett a putyini „megújulás” veszélyeire. Jól ismeri térségünket, érdemes figyelni a szavára.

Hogy háború lesz Ukrajnában, arra – mint cikkében írja Lucas –, már fogadni lehet. Az erélytelen nyugati üzenetektől aligha ijed meg a Kreml, Ukrajna pedig nem tudja megvédeni magát. A Nyugat nem hajlandó csapatokat bevetni vagy elégséges katonai támogatást küldeni. A szankciókkal való hangzatos fenyegetésekben nemigen lehet hinni. A nyugati pénzügyi rendszer fegyverként való használata ellenintézkedéseket vált ki. Oroszország már kilátásba helyezte, hogy olajkivitelét nem dollárban árazza.

Putyinnak a katonai agresszió már minden veszteséget megér. Nyerne a területi gyarapodással: könnyűszerrel lekanyaríthat magának jókora szeletet az Azovi-tenger partjából. Ennél azonban fontosabb, hogy engedményeket tudna kicsikarni a Nyugatból azzal, ha eloltja a tüzet, amelyet maga lobbantott lángra. Lucas attól tart, hogy a harcokkal (és némi nukleáris kardcsörtetéssel) az orosz elnök olyan egyezményt képes kikényszeríteni, mint amilyet Sztálinnal kötött a Nyugat Jaltában.

A nagyhatalmak ismét a kelet-európaiak feje fölött egyeznének meg az oroszokkal, és kitaposnák belőlük az engedelmességet. A szájakat pedig a béke, a biztonság és a párbeszéd kenetes jelszavaival tömik majd be, mint nem is olyan régen.

A valóság azonban az lesz, hogy Putyin végképp bebizonyítja: az erő a nyerő. A háborút elkerülni akaró nyugati fővárosokban bizonyosan célszerűnek fogják kikiáltani a katonai és diplomáciai engedményeket. Viszont ujjongani fognak nekik Oroszországban, ahol az állami propagandagépezet a vélt nyugati ellenségességre (a „körbekerítésre”) való hivatkozással valóságos üldözési mániát szított az orosz közvéleményben. Putyin nem azon fáradozik, hogy a politikai, gazdasági és kulturális megrekedtségből kimozdítsa országát, hanem hogy eljátssza az államférfiút, aki sikeresen megvédi az orosz haza érdekeit a nagyhatalmi riválisaival való összetűzésben.

Az Egyesült Államok nyilván fontos szerepet játszana egy ilyen megállapodásban, de csakis azt mutatná ki vele, hogy szűken méri az Európa biztonságáért való kezeskedését. Annak is ékes bizonyítéka lenne, hogy a kontinens képtelen geopolitikai hatalmát gazdasági súlyának megfelelően érvényesíteni. A Nyugat gyengesége már az egykori Jugoszlávia tekintetében is szembeötlik. A daytoni béke, amely véget vetett a bosznia-hercegovinai etnikai konfliktusnak 1995-ben, ma törékenyebbnek látszik, mint valaha. A háború bármikor kitörhet. Ám ha az Európai Unió és az Egyesült Államok nem képes megálljt parancsolni a fenekedő boszniai szerb hadúrnak, hogyan tud gátat vetni Putyin ukrajnai zsákmányolásának?

Mindez be fog következni, ha Olaf Scholz, az új német kancellár elbukja első nagy próbáját. Hogy mondjuk, mégse vállal a német gazdaságot is súlyosan érintő szankciókat, vagy mégis engedélyezi az Északi Áramlat üzembe helyezését. Meglehet, a német külügyet a most örvendetesen héjának mutatkozó zöldek kezében lévő külügyminisztérium kommunikálja és hajtja végre. Csakhogy a szövetségi kancellária alakítja, az pedig a régen idejétmúlt Ostpolitik (inkább Lostpolitik) híveinek gyűjtőhelye.

Egy új Jalta a Nyugat biztonsági gondjait nem oldaná meg.

Inkább fokozná. A felbátorodott Oroszország csak még telhetetlenebb lenne, a Nyugat meg még gyengébb. Ez pedig újabb fenyegetést jelentene a szomszéd országokra, amelyek csak a közös védelemben bízhatnak.

Az európai széthúzás ugyanakkor ajtót nyitott a briteknek. Az Egyesült Királyság vezette Összhaderőnemi Expedíciós Erő (CJEF) kilenc ország katonai együttműködéséhez biztosítja a keretet a balti térségben, és jövőre új politikai lendületet kap. A gyorsan újrafegyverkező északi országok lesznek a britek legszorosabb szövetségesei az oroszok ellen. Az, hogy vajon a kétségbeejtően megfogyatkozott brit haderő megfelel-e a feladatnak, más lapra tartozik.

Putyin ügyesen játssza a rosszfiút, kínai társa, Hszi Csin-ping ellenben balul játssza a jófiút. Peking baklövései a helyes irányba terelik a Nyugatot. Az elmúlt években a „megbújás és kivárás” politikája kíméletlenül bevált: a kínai befolyás minden akadékoskodás nélkül nőtt a kereskedelem és a befektetések nyomán. Csakhogy Hszi hübrisze felpiszkálja a nemezisét. Újkeletű, durván támadó, úgynevezett „harcos-farkas” diplomáciája – nevét a kínai Rambóról kapta – éppen az ellenkező hatást váltja ki.

Az például, hogy a tajvaniakkal kapcsolatot ápolóknak eszelősen utánanyúlnak, könnyű célpontjaivá teszi őket ellenfeleik szemében. Csak kevés ország küldhet hadihajókat a Csendes-óceánra. Tajvani tisztviselőket bárki meghívhat eszmecserézni. A litvánok diplomáciai kapcsolatot is létesítettek Tajvannal – emlékeznek még rá, hogy mivel járt az, amikor Litvániát a nagyobb szomszéd lerohanta.

Így a következő év nagy próbatétele az lesz, hogy Kína válaszul nemcsak az ötvenes éveket idézően megfosztotta diplomáciai mentességüktől a pekingi litván képviselet munkatársait, hanem kitiltott minden litván alkatrésszel felszerelt uniós árut is. A büntetés ugyan Vilniusnak szól, de közvetlen kihívást jelent az Unió számára is, amely (mint a brexit bajnokai megkésve rádöbbentek) az egységes piacot tekinti leginkább előbbre valónak. Ugyanakkor Kínának nem sikerült se a szlovákokat, se az új cseh kormányt elrettenteni a Tajvannal való barátkozástól.

Az ellenállás persze túlmegy a diplomácián. A Kínai Kommunista Párt nem érti, hogy a Nyugat miért ragaszkodik a gondolkodás szabadságához, és alábecsüli a Nyugat válaszát arra, amikor beleártja magát a nyugati média, az egyetemek és a kiadók belső működésébe. A mohóság és a renyheség még mindig ural némely intézményt (érdekes fejleményei lesznek az új évnek a Cambridge-i Egyetem belvitái). A basáskodás azonban egyre inkább ellenállásba ütközik.

E dacoló erőfeszítések dicséretesek, csak éppen a lényegről feledkeznek meg. Kína a mesterséges intelligenciának, a kvantum-számítástechnikának és a játékszabályokat megváltoztató technológiáknak a fegyelmezett és államilag erősen támogatott fejlesztésében érte el a Nyugattal szembeni előnyét.

Márpedig emiatt Kína ellenőrizni fogja „globális operációs rendszert”, miként Sir Jeremy Fleming, a brit Kormányzati Kommunikációs Központ (GCHQ) – az elektronikus jelrendszerek megfigyeléséért felelős hatóság – nyilvánosan is hangot ad aggodalmának. A születőfélben lévő digitális zsenminpi – 1949 óta Kína hivatalos pénzneme (a „népi pénz”), ennek egysége a jüan – a téli olimpián debütál, és kihívójává válhat a dollár több évtizedes hegemóniájának. A digitális valuták roppant adathalászatra is képesek. Az azokat használó társadalmakról a legmélyebb, talán döntő ismereteket nyerhetnek.

A technológiai lemaradás ledolgozásához és a Putyint megzabolázó összetartáshoz óriási erőfeszítések kellenek – mondja végül Lucas –, ámde azok csekély jeleit látja.

 

A cikk eredeti változata itt olvasható. Ide vág korábbi, az Ukrán háború helyett új vesztfáliai békét című cikkünk, amely a kérdés nemzetközi rendezése mellett kardoskodik. A HVG is megjelentetett Lucas cikkéről összefoglalót itt.

Nyitókép: Vlagyimir Puytin és Hszi Csin-ping viruális megbeszélése december 15-én. Forrás: Kreml.