Csak én nevezem könnyeknek és elkeseredésnek, ahogy a fenyvesek karjára nehezedik az esőkopogás és halotti beszédnek a tűlevelek tompa zörgését. Olyan jó lenne valakit szeretni! A mókusokat csak odaképzelem, mint az utolsó közös szemesi reggelinél, még apa szájában is megáll a falat, amikor az egyik ágon megpillantja a ruganyos szökkenésekkel közlekedő rágcsálót. Most nincsenek mókusok, tél van, hó helyett mégis az eső csöpög, és a kertben kóbor macskák szimatolnak. Az egyiknek találomra simítom meg a hátát, fekete, mint a kaszás, fájdalmasan fölnyivákol, az éhség nagy úr. Sárga szemeiben a bizalom lángja lobban, egy gombostűnyi napfény, kevés, hogy a szívem ismét fölmelegedjen.
A fenyvesek feloldódnak a reggeli ködben, egészen a földig ér, nyirkos és nehéz, az árnyékomat is elnyeli, a tereptárgyak lusta körvonalát. Megszokásból megyek egy negyven évvel ezelőtti éjszakában, holott most a bicikli is hiányzik alólam, amit a madarasi éjben apa kormányzott, egy rozoga Csepel, a csomagtartón ülök, két lábam szolid terpeszbe tartva, be ne kapja a lánc. A fenekem alatt a rácsokra rögzítve, vékony, négyszögletű párna, a folyamatos zötyögés miatt mégis úgy érzem feltörték a végtelen kilométerek. Hirtelen sötétedik ránk és az esthajnalon kívül egyetlen csillag sem lobog az égen. A sírokon a kereszt merőlegesét is elfedi az éj.
A mókusok tömött farka, mint a repülőkön a szárny, azzal egyensúlyoznak ugrándozás közben. De ha nem kell ugrani, csak útban van. A landolás és a fölszállás nehézségeire gondolok és arra az apró állatra, amelyiket nem Szemesen, egy videón láttam, kezeit összekulcsolva vízért imádkozott az emberekhez. Most a fenyvesek imádkoznak, épp csak nem kulcsolják össze tagbaszakadt ágaikat, komótosan mozognak a szélben le-fel, fel-le az örökzöld legyezők, vagy nincs is szél, csak bennem sűrűsödött össze hanggá belül ez a finom, kitörölhetetlen, monoton neszezés. Ezek a fák most már mindenhová elkísérnek. Imádkozni akarok, nem tudom kihez és miért, örök sötétségben állok és örök hitetlenségben. A fák gyökere mindig a földben marad az őseredetre emlékeztetve, de most csak a sötétséget hangsúlyozza, a föld alatt még mélyebb, mindent bekebelez.
Lassan haladok, mintha be lennék rúgva, holott az égből a földre ereszkedett le ez a delíriumos köd, az ég lehet részeg vagy ilyenkor maga az isten. Nem látom rózsaszínnek a virradást, egyáltalán nem is veszem észre, hogy ébredezne a magasság. Az út végén emberi hangok ütik meg a fülem, lassan a fenyvesek zúgását is elveszítem, ahogy a teremtőt.
A szemesi nyarakra gondolok a balatoni üdülőben, a barna műanyagtányérokra, amiket anya otthonról cipelt az apartmanba, a kés karcolásai már megedzették, olyan rücskös és sötét a felszíne, mint a fák kérge. Ha finoman végighúzod rajta a mutatóujjad, úgy érzed, mintha szálkás lenne a tányér.
A számban avas téliszalámi íze keveredik a napon felpuhult vajéval, a kifli porhanyós, reggel sütötték, ha megnyomom középen, benne marad az ujjam nyoma. Ne játssz az étellel! – hallom, ahogy apa megfedd és a fenyvesek visszaverik intelmeit. Pedig nem foglalta őket írásba, mint Szent István. A mókus érkezésére gondolok, a hirtelen ránk szakadt csöndre és áhítatra, amikor a család megpillantja az ezüstös ágakon egyensúlyozó állatot, mintha angyali jelenés lenne, vagy a betlehemi csillag felbukkanása a hófehér nappali égbolton. És a barna tányérra, aminek az érintésére is összeborzongok, az étel ízét is képes elrontani.
Aztán a végtelen madarasi éjszakára, ahogy az ólmosan mozgó kerekek a hátsómba fúródnak, mintha visszafelé peregne az idő, két lábam kitartó zsibbadása mellett most már a farcsontjaimban is érzem a távolságot és a céltalanságot.
Negyven évvel vagyok nehezebb, de még mindig nem hiszem el, hogy 21 gramm a lélek súlya, hiába mérték le precíziós mérleggel, minden halott ennyit veszít a súlyából elengedése után. A kiszorított víz súlya… – Arkhimédész törvényének sem jut eszembe a folytatása. A fizikai törvényszerűségek félbetört memoriterekként zsibongnak az agyamban; egy coulomb a töltése …az entrópia felé halad, hatás, ellenhatás.
Kisvártatva bekanyarodik a Volán, a buszon hideg van, a vezetőnek mégis bepárásodik a szemüvege, elképzelem, hogy arra is a magasságos köd ereszkedett le, ez a megfoghatatlan isteni részegség, ami az ablakokat is összekente.
Három perc késéssel fut be a Corona, a sínek mellett mindössze hárman veszteglünk, a maszk a szemembe lóg, olyan homály fedi, mint a hajnali eget, most már könnyezik is, mint a fenyvesek irgalmatlanul zöld keze. Ebben a kabátban én is úgy nézek ki, mint egy karácsonyfa! Corona – ízlelgetem, a kerékzajok lassan maguk alá temetik Szent István alakját, hiába gondolok arra, hogy apa majdnem akkor született, amikor a tűzijáték. Hiába jut eszembe, hogy Mária országa és beavatás, hogy igazából két korona ötvözete és védőpalást is kell, hogy az ember elbírja a királlyá szentelés közben rászakadó világosságot. Holott nemcsak kívülről érkezik. Föntről és belülről egyszerre. Ha illetéktelen főre kerül, a delikvens bele is bolondulhat, ilyenre is volt precedens a magyar történelemben. A kereszt eredetileg egyenesen állt az abroncsán, akkor kapott gellert, amikor elásták Orsovánál. Az ikonokat is meghamisították. A ráfestett szimbólumok elvesztették valódi jelentéstartalmukat, ahogy a vonat neve is el fogja, nyugtatom magam, miközben még följebb tornázom arcomon a renitens rongydarabot. Amikor a kalauz némi időhézaggal zsinórban kétszer egymást követően ellenőrzi a jegyeket, nem mondom ki, hogy meghasonlás. Hiába csomózom meg a két fülénél, ha zakatolás közben behunyom a szemem, úgy érzem a csúszkálásra hajlamos anyag már a homlokomat is eltakarja. Mintha maszk helyett föld fedné, mintha súlyos marokkal hintenék rá az öklömnyi darabokat és egyre jobban elnehezedne a rászakadó nyomástól. Földdel, amiben a Karcagon hagyott fenyvesek gyökereznek.
Megvilágosodás helyett a terpeszkedő hajnali köd az őrületre emlékeztet és a legmélyebb csöndben, magamban a fák felé fordulok, talán keresztet is vetek, mint a filmen látott mókus, bátran kezet is rázhatnék velük, sorstársaim, hajlíthatatlan cölöpök a rendíthetetlen mozdulatlanságban.
Hagyom, hogy az arcom teljesen elborítsa a föld, lassan alszom el, belül is végtelenül sötét lesz, mint Madarason.
Föltámadáskor vajon visszatér-e az a leheletsúly? A barna műanyag tányér repedéseiről már nem a fák törzsére asszociálok, a vágásnyomok egyre mélyebbek, élesebbek felszínén, már az is fáj, ha csak szemmel tapogatom őket körbe, mintha valaki most karcolná a feszület fölé, hogy INRI. A végtelen rám szakadó csöndet kettétöri a nem létező macskanyávogás. Képzeletben simítom meg a hátát, mintha a feliratot. Odakint lassan, kitartóan pettyezik a hó és föloldozás értékű, hogy a hátramaradt síneket is összehamuzza. 21 gramm – jóval több, mint egy olvadó hópehely.
