A fogas alatt rögtön felismerte édesanyja templomba járós cipőjét, gondosan kifényesítve és sámfázva. Megint kezdődik, gondolta. Irány az akvárium, szinte kötelességszerűen vette sorba a lakás összes organizmusát. Ujjával finoman megböködte az üvegfalat, mivel a rárakódott algarétegtől alig lehetett belátni. Egy, kettő… és ott a harmadik. A guppik reménykedve úsztak elő a kövek rejtekéből, mire gyorsan behintett egy kevés tápot. Kihasználta a helyzetet, az időt, amit egyedül tölthetett a helyiségben. Belenézett a gyógyszeradagolóba – hála istennek – ezeket rendesen beszedte. A tavaly, karácsonyi ajándékként adott digitális fényképezőgép képeit végigpörgetve szomorúan konstatálta, ki se mozdul. Nemcsak a lakásból, de a kedvenc székéből sem. Minden kép abból a szögből készült és a szoba valamelyik zsúfolt részletét rögzítette. Ekkor figyelt fel a nappali sarkában egymásra pakolt telefonkönyvekre. Számolás nélkül is meg tudta állapítani, majdnem egy negyedszázad volt itt tornyokba rendezve: a hetvenes évektől talán a kétezres évek elejéig. A mostani adatvédelmi irányzatokkal nem is lehetne már összeegyeztetni. Benne volt a név, a lakcím és a telefonszám, sokszor még a foglalkozásokat is odaírták. Az emlékek elterelték a figyelmét a helyzet abszurditásáról. Hallotta az apját, kijött a fürdőből és már az előtérben matatott.

– Apa, miért vannak itt ezek a régi telefonkönyvek? – kérdezte, kezével a piros és sárga, váltakozó színekben kiadott testes kiadványokra mutatott.

– Anyáddal gyűjtjük őket – belépett a szobába, meghúzta elnyűtt köntösén az övet, és végigsimította durván borostás arcát.

Amint az anyáddal szó elhagyta az apja száját, rögtön belenyilallt az érzés, mint egy áramütés. Itt az alkalom, most kellene szóba hoznia, de elkésett, mert az öreg felemelt egy könyvet a kupacból.

– Tessék, nézd – a könyvjelzőnél felcsapta és a fia orra elé tolta. – Dobos Pál, a nagybátyád, a testvérem, zongoratanár, Tűzoltó utca 33. első emelet második ajtó és itt a száma is. – Most már meredten a fia szemébe bámult. – Ezek szerint még itt van. Csupán tárcsázom ezt a számot és meg is kérdezhetem, hogy van, vagy látta-e a meccset.

– Hagyd ezt abba, kérlek, Pali tíz éve meghalt – kezével eltolta a regisztert és közben az öreg, sárgult lapról fel és le ugráló vizenyős szemét vizsgálgatta.

– Érted is te ezt az egészet – a vaskos kötetet visszatette a kupac tetejére és kihátrált a konyha fele.

A fia követte és elszörnyedve tapasztalta, hetek óta nem mosogatott. A koszos lábosok, tányérok egymás hegyén-hátán álltak. A kávétól barna kiskanalak és egyéb evőeszközök kibuggyantak a mosogatóból. Talán egy háború elől menekülő ember megbotlott és a bőröndjéből a generációkon át féltve őrzött teljes ezüstkészlet ott landolt. Az apja félretolta az ajtóban ácsorgó fiát.

– Alig tudom rávenni, egy jó ideje már nem takarít – dünnyögte maga elé, majd csoszogva elővette a kávésbödönt. A kotyogó alját lecsavarta és vizet töltött be. – Ülj le bent, mindjárt viszem a kávét.

Miközben a főzéssel bíbelődött, nem látta, ahogy fia egyetlen hang nélkül az arcát a kezébe temeti. A konyhából kijött és egy könyvkupacot kikerülve leült egy mustársárga, műbőrrel bevont puffra. Tanácstalanul nézett szét. A heverő, az imádott fotel, a felhalmozott lomokon túl, a háttérben egy könyvespolc az akváriummal. A kis asztalkán anyja szemüvege, a ruhái pedig a mai napig ott lógnak a hálóban, a szekrényben lefóliázva. Türelmesen várva arra a minden évben eljövő nagy napra, hogy elővegyék őket és egyesével áttisztítsák. Mikor van valaminek tényleg vége? – tette fel magában a kérdést. Akkor van vége, ha kimondják, nem elég csak gondolni rá. El is kell hinni. Az apja egy kis fémtálcával beegyensúlyozott. Friss kávéillat töltötte meg a levegőt, amikor a dohányzóasztalra letette a három gőzölgő csészét.

– A tejet elfelejtettem – mondta, és mielőtt lehuppant volna, korát meghazudtolva sietett vissza a konyhába. A fiú bámulta a csészéket. Valaminek vége volt, de nem kezdődött semmi új. Mind a ketten feketén itták a kávét.