A triumvirátus két tagja, Béládi Miklós és Rónay László, akik együtt írták Pomival – ahogyan mi, intézeti munkatársai hívni szerettük őt – a „spenótot” és a „sóskát”, a sötétebb, majd világosabb zöld színekben pompázó vaskos irodalomtörténeti kézikönyvek XX. századi fejezeteit, már régóta nincsenek közöttünk. (Hármójuknak az akkor a reveláció erejével ható, A nyugati magyar irodalom 1945 után című tanulmánykötetét én szerkeszthettem 1986-ban a Gondolat Könyvkiadó számára.) Most Béla is az irodalomtörténészek mennyei asztaltársaságához csatlakozott.

Pomogáts Béla 1934. október 22-én született, 1953-ban a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, s 1958-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakos diplomát szerzett. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége országos intézőbizottságának tagjaként részt vett az 1956-os forradalomban, amelyet 1959-ben egy esztendei internálással toroltak meg. Rövid tanári munka után 1965-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, a Modern magyar irodalmi osztály vezetője, 1992-től pedig az Intézet igazgatóhelyettese lett. Folyóirat-szerkesztőként, különböző tudományos fórumok tagjaként/vezetőjeként hatalmas munkabírás, tágas szemlélet, különböző irányzatok és alkotók megértése, munkásságának értő bemutatása jellemezte. A Kritika belső munkatársa, 1974-től a Literatura szerkesztője, 1990-től főszerkesztője volt. Számos folyóirat, többek között a Vigilia, a Valóság, a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztőbizottságának tagjaként dolgozott. Igen felelős és fáradhatatlan munkát végzett számtalan szervezet meghatározó tagja-vezetőjeként, így például az MTA Akadémiai Kutatóhelyi Tanácsának elnökhelyetteseként, az Irodalomtudományi Bizottság, a Tudományos Minősítő Bizottság tagjaként, 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Pax Romana Fórum, majd 1995–2001 között a Magyar Írószövetség elnökeként. Közéleti szerepet vállalt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának alapító tagjaként, majd 1991/1992-ben alelnökeként, 1989–1993-ban pedig az Erdélyi Szövetség alelnöke, 1993-tól a Demokratikus Charta szóvivője lett. A nyugati magyar szervezetek meghívására 1985-ben és 1992-ben Észak-Amerikában járt előadókörúton.

Tudományos munkássága elismeréseként 1980-ban az irodalomtudomány kandidátusa, majd az irodalomtudomány doktora címet nyerte el. A XX. századi magyar irodalom történetét, különösen a népi írók mozgalmát, az avantgárd művészetét, az erdélyi és a nyugati magyar irodalom alkotóit bemutató mintegy negyven önálló könyve, s megszámlálhatatlan tanulmánya, cikke, kritikája, valamint Kuncz Aladár, Nyírő József, Dsida Jenő és Sütő András írásainak sajtó alá rendezése tette elismert tudóssá.

Nagyszabású, szerteágazó munkásságát Széchenyi-díjjal, József Attila-díjjal, Akadémiai Díjjal ismerték el, s megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.

Nehéz bármit is mondani búcsúzóul: szerettem mellette, s vele dolgozni, köszönöm mindenkor támogató szeretetét, odafigyelését, mellyel segítette többek között a Magyar Irodalmi Lexikon rám osztott szócikkeinek elkészítését és főként Babits-kutatásom munkáját.

Drága Pomi! Isten veled! Nyugodj békében!