Egy eltökélt szerkesztő és a család segítségével nem felejtette el a világ Gabriel García Márquez március 6-i születésnapját az idei évben sem: a latin-amerikai irodalom popsztár magasságokig emelkedett alkotójának „utolsó”, Találkozunk augusztusban (En agosto nos vemos) című kötete ezen a napon jelent meg, Bogotától Budapestig számtalan nyelven. Maga a hír, hogy megjelenik a szerző életében már beharangozott, első fejezet tekintetében részben – vagyis minimálisan, folyóiratban – közölt kisregénye, 2023-ban kiment, s biztosan helyesen gondolom, hogy megosztotta az irodalmi közvéleményt. Ha előhozakodhatok egy személyes példával: amikor az egyik könyves magazin internetes felületén, alig egy héttel a hazai debütálás előtt, arról olvastam, hogy a Találkozunk augusztusban a világpremierrel egy időben jelenik meg Scholz László fordításában, szabályosan eluralkodott rajtam az eufória, hogy igen, csak lesz újabb Márquez-könyvem a Magvetőnél megjelent, sárga, barna, rózsaszín és lila gerincű kiadványokkal operáló életműkiadásból, pedig azt már lezártnak véltem. Márquezt olvasni ugyanis mindig ajándék, még akkor is, ha olyan gyengébb műről beszélünk, mint amilyen az életében utolsóként, 2004-ben megjelent Bánatos kurváim emlékezete című, „öregségszagú” kisregény, amely képtelen nagyobb értéket csatolni az írói pályafutáshoz.

Márquez – nem függetlenül elvitathatatlan erényeitől – sztárkultusztermék.

Hiába halott már tíz éve, a neve hívószó és márkajelzés, amellyel bármit el lehet adni, akár tucatnyi nyelven. Megalapozott felhajtás övezi a Száz év magány Laura Mora kolumbiai és Alex García López argentin rendezők által készített Netflix-sorozatát (a regény a valaha legtöbb példányban értékesített spanyol nyelvű irodalmi alkotás), amelyet úgy mutatnak be idén, hogy Márquez nem akarta, hogy bárki is mozgóképes adaptációt készítsen belőle. Emellett nem találni olyan valamirevaló irodalmi portált, amely elő ne rukkolna legalább évi egy-két Márquez-szel kapcsolatos hírrel vagy cikkel, de a jelenséget szépen érzékelteti, hogy az állítólagos búcsúlevele, amelyet valójában Johnny Welch mexikói komikus-színész írt a hasbeszélő műsorszámaiban használt bábujához, évtizedek óta fals szerzői megjelöléssel kering a világhálón. Nem is ezzel van a baj, már ha egyáltalán van bármivel, csupán erőteljesen disszonancia lép működésbe, hogy mégis minek kellene dominálnia az olvasóban: annak, hogy a szeretett-olvasott író újabb könyvét tarthatja a kezében, vagy annak, hogy a szerző végakarata ellenére jelenik meg eddig kiadatlan könyve – éppúgy, mint a kézenfekvő példát jelentő Kafka (A per; A kastély; Amerika) mellett Nabokov (Laura modellje), Hemingway (Szigetek ​az Áramlatban; Édenkert) és gyaníthatóan Merle (Utolsó nyár Primerolban) esetében. Főleg úgy, hogy nem irodalmi, hanem marketingszenzációról beszélünk.

A Találkozunk augusztusban nem eget rengető teljesítmény, inkább rettenetesen nagy erőfeszítésről árulkodik.

Mert a hat, körülbelül tíz-tizenöt oldalas fejezet valójában az idős és beteg Márquez utolsó, sovány tartalékainak kizsigereléséből születhetett. A szöveg legelső egységéről még csak-csak elmondható, hogy tartalmas és reményt keltő. Ebben ismerjük meg Ana Magdalena Bachot, aki augusztus 16-án, pénteken a délutáni komppal érkezett arra a szigetre, ahol az édesanyja nyugszik. Elfoglalja az egyik tóra néző szobát egy jobb napokat is látott hotelben, amelynek leírása rezonál saját állapotára: Ana Magdalena Bachnak „hervadó anyaarca” van. A kétgyermekes asszony leveszi jegygyűrűjét, befújja magát a Maderas de Oriente elegáns kölnivel, majd egy csokor kardvirággal felvértezve ellátogat a nyolc éve elhunyt édesanyja dombtetőn álló sírjához.

Nem tudjuk pontosan, hol járunk:

valahol a Karib-tengernél, ahol elszaporodtak az üvegtornyok az utóbbi időben, ahol a faluból már nem motorcsónak, hanem egy négyórás kompút vezet a sírkertbe, amely felett Miamiba tartó repülőgépek húznak el. Még a Karib-térség alapos ismerőinek sem jelent biztos támpontot, hogy amazóniai virágok, futópáfrányok, hajnalkafüzérek népesítik be a tájat, gyapotfa magasodik a sírok felett és kókuszpálmák sorakoznak a lakott terület szomszédságában (bennem leginkább a Kolumbiához tartozó San Andrés-sziget dolgozik). Annyi azonban biztos, hogy Ana Magdalena Bach, aki már negyvenhat éves és huszonhét éve házas, számtalanszor megtette az augusztusi kirándulást észak-kolumbiai otthonából, most azonban új mintázatra váltja a korábbi látogatások megszokott sémáját. Az „őrjítő kánikula és nagy esőzések” hónapja most egy váratlan viszonyt hoz az asszony életébe: egyéjszakás kalandba bonyolódik egy jószívű és gyáva spanyol-amerikai építőmérnökkel, aki a szeretkezéssel töltött éjszaka után egy húszdolláros bankjegyet hagy a szállodai éjjeliszekrényén. Ana Magdalena férje kiváló karmester és nagy nevettető, ráadásul valódi társasági „charmeur”, de az asszony, amikor a harmadik fejezetben újra visszatér a szigetre, a tisztesség és a kísértés között vívódik, mígnem ki nem köt egy mesterkélt modorú, ódivatúan öltözködő, nála fiatalabb táncos karjaiban. Eltelik egy újabb év, és a szigetre vezető kompon találkozik az adott évben „esedékes emberével”, aki sótlan ügyvédhez méltóan belecsempészi a névjegyét az asszony egyik könyvébe. A kisregény végül úgy ér véget, hogy Ana Magdalena a három alkalmi szerető után véglegesen hazatér a családjához, édesanyja exhumált maradványaival, vagyis már nincs, ami a parányi földnyelvre szólítaná.

A Találkozunk augusztusban főhőse nem pusztán hűtlen, boldogtalan feleség:

házastársi szerepe mellett az édesanyát, a gyermeket, az emlékezőt, az emigránst testesíti meg az egyetlen olyan Márquez-műben, amely teljes egészében egy női karakterre fókuszál. Maga a cselekmény a 2000-es évek elején, vagyis megírása jelenében játszódik, és inkább puha realizmus van benne, mintsem bármiféle mágia. Na de mire elég ez, pontosabban elég-e bármire ez a hetvenoldalnyi munka, kérdezhetnénk. Bár Ana Magdalena Bach kardvirágos-bánatos augusztusi története a terjedelemhez mérten sok ismétlést (többször is megtudjuk, hogy mindig van a táskájában óvszer, vagy azt, hogy a lánya egy dzsesszzenésszel jár és apácának készül) és némi következetlenséget tartalmaz, egyáltalán nem érdektelen vagy elhibázott. Olyan, mint egy lecsupaszított bábu, amely még arra vár, hogy a Nobel-díjas író felöltöztesse azzal a hihetetlen történetmondói leleménnyel és gazdag lírai eszközállománnyal, amelyért a világ megszerette, miközben egy hihetetlenül impozáns listával fejet hajt néhány csodált zeneszerző (Bach, Debussy, Mozart, Bartók; előbbi feleségét a valóságban Anna Magdalena Bachnak hívták) és regényíró (a főszereplő többek között John Wyndham A triffidek napja, Ray Bradbury Marsbéli krónikák és Graham Greene A félelem minisztériuma című könyveit olvassa) előtt.

Az imént feltett kérdés inkább úgy hangozhatna: szerethető-e a könyv? A válasz pedig az, hogy igen, lehet szeretni, még akkor is, ha végig azt érezni, mintha egy Márquez-epigon írta volna. Az, hogy történetesen nehezen pozicionálható az irodalmi értékmezőben, sajnálatos tény, de nem váratlan annak fényében, hogy a szerzői végakaratra fittyet hányva, két változatból összedolgozva került az olvasókhoz.

Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban, Magvető, Budapest, 2024, 82 oldal