Az Addig nem című, első magyarul olvasható könyvében az agydaganattal diagnosztizált Elisa kálváriáját a férje szemszögéből követhetjük nyomon. Az eredetileg 2019-ben megjelent regény az irodalomban talán rendhagyó szemszögből járja végig, mi játszódik le abban a személyben, aki az egyik családtagját ápolja. Még mindig tabunak számít a gyógyíthatatlan betegségekkel, a halállal való foglalatoskodás?

Kézzelfogható változás figyelhető meg az elmúlt tíz-tizenöt évhez képest, de még mindig félünk beszélni a halálról, mert különben fény derülhet arra, hogy kik is vagyunk valójában. Szóval ezért nem beszélünk nyíltan a halálról, ezért használunk eufemizmusokat, ezért kerülgetjük a forró kását. Az Addig nem című könyvemet az egyik barátom inspirálta, aki agytumor következtében halt meg.

A regényben egy nőről van szó, a barátom pedig férfi volt, de az érzések teljesen érvényesek.

A betegség folyamata, a kórház, az elmúlás, a továbblépés – ezek mind igazak. Azt is mondhatnám, vastagon életrajzi munkáról van szó.

„Bovaryné én vagyok?” – kérdezhetném.

Meg is kérdezted, de nem teljesen.

Szögezzük le: nem autofikciós irodalomról beszélünk!

Nem igazán, de a történések és érzések a való életből származnak.

Mikor halt meg a barátja?

Már tizenkét éve. Ezután született meg az első rész múlt időben, aztán a második, jelen időben… 2019-ben jelent meg, Tórshavnban, de nem egyik pillanatról a másikra írtam meg. Sőt, valójában a második részt írtam először. Barcelonában nyaraltam a családommal, akkoriban olvastam Murakami egyik novelláját vagy kisregényét. Hallgasd ​a szél dalát! – azt hiszem, ez a címe. Az 1970-es évek végén írta, talán ez az első nyomtatásban megjelent munkája. Két lányról, egy ikerpárról szól, akik beköltöznek a főszereplőhöz, anélkül, hogy bármijük is lenne – egyetlen pólót leszámítva. Alig százötven oldal, a japán író zenéről, albumokról, irodalomról értekezik benne. Van ennek a könyvnek két, önálló kisregényként is megálló folytatása… elég jónak és érdekesnek tartottam. Megírtam a regényem első részét, gondolva, hogy ez egy jó kezdet a regényhez, aztán arra jutottam, hogy csak kell lennie valaminek előtte, így megírtam a második részt. Ekkor jött a rákos megbetegedés történetszála. Visszafelé dolgoztam, nagyszerű, mi?

Regényében a Poul F néven ismert Poul F. Joensen feröeri író mellett két Nobel-díjas amerikai szerző is visszaköszön: John Steinbeck és Ernest Hemingway is. Ők lennének az irodalmi hősei?

Poul F az egyik legkomplexebb feröeri író, aki tanár volt, de csak néhány évig tanított középiskolában. Kisgazdaként dolgozott, és verseket írt, amelyek elsősorban a feleségének címzett szerelmes versek voltak, amelyeket számos alkalommal éneklünk a mai napig, pedig szerzőjük akkoriban halt meg, amikor születtem. A Csend (Kvirran) című verse, amely végigvonul az egész köteten, eléggé más, mint a többi verse. Egy madárról szól, aki körbe-körbe siklik a tenger vízén. „Lelkem, te sem maradsz soká idelent” – ezzel az utolsó sorral zárul a vers, ami szerintem nagyon eszes szójáték, egy kicsit Goethének is odaszúr vele. Ez a rövid költemény jelentős és csendes vers, ráadásul, mint a jó versek többsége, univerzális. Egyébként

Hemingway és Steinbeck mellett az egyik legtermékenyebbnek tartott feröeri író, Jens Pauli Heinesen kisregénye, az Uszadék (Rekamaðurin) is előkerül a könyvben.

Azóta, hogy Aldur hugans címmel, 1994-ben megjelent az első kötete, számos munkát, többek között gyermekkönyveket, verseket és regényeket publikált. Hol van az Addig nem helye a munkásságában?

Úgy érzem, hogy ez a legfontosabb könyvem, már csak azért is, mert feröeri irodalmi díjban részesült, három éve pedig az Északi Tanács Irodalmi Díjára is jelölték. Sok példányban fogyott, bestseller lett. Több nyelvre lefordították: a norvég és dán fordításhoz csatlakozik most a magyar kiadás. Néhány fejezete egyébként már angolul is elérhető, így talán egyszer lefordíttatom angolra.

Díjak, jelölések, eladott példányok, fordítások. Mi a siker értékmérője?

Nem tudom, de azért, amiket felsoroltam, elég jó dolgok, amelyeknek lehet örülni. Az Addig nem tényleg fontos könyv, legalábbis fontos könyvként tekintek rá a saját életművemben. Más egy regényt írni, mint egy verseskötetet vagy valami hasonlót. A költészet sokkal töredékesebb, a regényen viszont állandóan járatod az agyadat. Néha még akkor is, amikor már letetted. Azt hiszem, három hónapig írtam, tehát nem vacakoltam sokat vele, de utána jött még a szerkesztés, ami megint más folyamat.

Gondolt-e már arra, hogy az Addig nem ajánlott olvasmány lehetne a hospice ellátásban dolgozók számára?

Így belegondolva talán valóban hasznát vehetik a hospice ellátásban dolgozók felkészítésében. Nagyon sok empátia van ebben a könyvben, amiből tanulhatnak. Az együttérzést amúgy is kollektíven tanulnunk kell. Ugyanakkor ez nem egy tankönyv, hanem egy regény. A legfontosabb az lenne, hogy minél több olvasóhoz jusson el. Remélem, a magyarok sem állnak majd közömbösen hozzá, bár szinte semmit nem tudok a magyar irodalomról.

Éppen most vettem meg József Attila egyik verseskötetét, ami jó kiindulópont lehet, bár eléggé dühösnek tűnik a fickó.

A feröeri irodalom elég friss, csupán száz-kétszáz éves múltra tekint vissza. Milyen az irodalmi élet a hazájában? Addig, míg Izland, egy másik kis sziget irodalomkultúrájáról sokat hallani, a Feröer-szigetek irodalmáról alig tudunk valamit…

Kezdjük azzal, hogy Izland szép és jó, de a Feröer-szigetek szebb, mint Izland és nekünk mindenünk van, ami Izlandnak, csak a miénk jobb! (Nevet.) Izlandon két órát kell autókáznod, hogy igazán szépbe forduljon a táj, a Feröer-szigeteken viszont tíz percet vezetsz, és máris tömörebben és gazdagabban jelenik meg a természet. A mi égboltunkon is feltűnik a sarki fény, a halászat és a juhtartás meghatározó a mi kultúránkban is. A hazám tizennyolc szigetből áll, amelyet ötvenötezer lakos népesít be. A tényleges feröeri irodalom a XIX. században keletkezett, a középkorban még izlandi nyelven íródtak a sagáink. 1847-ből való az első nyelvtanunk, 1909-es az első könyvünk, hetvenezren beszéljük a feröeri nyelvet. Van nemzetközi irodalmi fesztiválunk is, öt napig ünnepeljük az irodalmat. Az idei díszvendégünk Jón Kalman Stefánsson, a legnépszerűbb kortárs izlandi író. Most van egy új generáció, amelyik nyit a művészetek különböző megjelenési formái felé: egyre több a zenészünk, énekesünk, költőnk, regényírónk. Azt hiszem, körülbelül kétszázhetven könyvet nyomtatnak a Feröer-szigeteken. Nyilván a fele más nyelvről van lefordítva, de az évente megjelent címek száma így is nagyon pöpec!

Meglátásom szerint a költészetre nagyon nagy szükség van, de talán nem annyira lényeges, hogy mindenkihez szóljon, bár persze nagyon jó, ha él és virul. Miként látja a költészet szerepét manapság?

Azt hiszem, ez attól függ, hogy melyik politikai napirendet követed, hogy mennyire vagy politikus alkat. Úgy gondolom, hogy a költészetre nagy szükség van a világ egyes részein, például Iránban vagy Afganisztánban, talán Afrika néhány országában is, mert az emberiség és demokrácia eszközeivé válik. A mi gazdag világrészünkben szerintem más a líra feladata. Nálunk valószínűleg sokkal központibb, személyesebb, befelé irányuló a költészet, mint azokban az országokban, ahol éhínség van, ahol háború dúl, ahol nem érvényesülnek az alapvető szabadságjogok. Ez a különbség költészet és költészet között. Mi az ökoszisztémáról írunk, de szerintem ez baromi unalmas. Ez csak egy másik módja annak, hogy naturalista stílusban írjunk, ahogyan azt az 1800-as években tettük.

Mi érdekli a kortárs költészetben?

Sok minden, de most, még az előző gondolatmenetnél maradva, csak egyet mondok: ha az ember Oroszországból vagy Ukrajnából származó verseket olvas, akkor láthatja, az ottani költészet egész más, mint a nyugat-európai versélet. Sokkal robbanékonyabb.

Milyenek a kortárs feröeri írók?

Néhány író elég politikus hangot üt meg. Politikus verseket és politikai esszéket írnak az újságokba, mások viszont letojják az egészet, és csak azt írják, amit a legjobban tudnak. Szerintem talán két-három olyan politikai írónk van, aki tényleg megmutatja az elköteleződését. És tudod, ők mind republikánusok, függetlenedni akarnak Dániától.

És hova húz az Ön szíve?

Republikánus vagyok, a feröeri önállóságban hiszek!

A szépírás mellett lapszerkesztőként is dolgozott, fordítóként pedig olyan szerzőket ültetett feröeri nyelvre, mint a brit Virginia Woolf, az amerikai Mark Twain vagy a dán Janne Teller. Hogyan ugrik át a XIX. századból a XX. századba, vagy onnan éppen a jelenbe? És a női hangról a férfira, vagy fordítva?

Az egyik pályatársammal van egy irodalmi magazinunk, és amikor befejezek egy könyvet, általában képtelen vagyok belekezdeni valami nagyszabásúba, ezért gyakran a fordítás mellett teszem le a garast.

Általában olyat fordítok, amit nehéznek ítélek.

Valami olyasmit, ami eléri nálam, hogy úgy érezzem, megint írni szeretnék. A fordítás igazi tranzitállapot, ami a végállomáshoz, az íráshoz vezet. A fordítás kulcsa: a nyelv. A fordítómunkáé pedig az idő. Csak az számít, hogy a legmegfelelőbben oldjam meg a nyelvet. A felsoroltak mellett akár Marianne Larsen, Tove Ditlevsen, Kurt Schwitters vagy John Ashbery neve is előkerülhetne, őket is lefordítottam és közreadtam a Vencil elnevezésű lapunkban.

Most először jár Budapesten, mivel töltötte az idejét?

A mai az ötödik napunk itt, még kettő van hátra. Budapest csodálatos város! Tegnap elmentünk megnézni a World Press Photo budapesti kiállítását a Nemzeti Múzeumban. Szeretek fotókat készíteni, általában csak magamnak, de néha kiállítás is lesz belőlük. Természetesen a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ sem maradt ki. Felkerestük a Vásárcsarnokot, vettünk paprikát. Egy kis régi vágású turizmus, meg egy kis budapesti életérzés magunkba szívása…

Látott valamit, ami megragadta a tekintetét?

Mindig velem van a kamerám, egy Fujifilm. Amikor városokat keresek fel, általában utcai fotózásban lelem az örömömet. Tehát elsősorban nem az épületek, nem az épített örökség kelti fel a figyelmemet, hanem az utcai élet. Az átlagos emberek.