Épp a kapuval vacakoltam – Nincs bezárva, csak felül a vaskallantyút kell elfordítani – mondta a szállásadó még a telefonban, jó magasra helyezték, lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem. Sötét volt, hiába égett a telehold és pislákoltak a csillagok, csak a lány fehér ruhája világított az éjszakában, varkocsba font, fekete haját is kiemelte, mely máskülönben beleolvadt volna a sötétségbe. Hangosan zokogott, de jó, akkor nekem már nem kell – sóhajtottam fel magamban, szükségtelen, hogy sírjak. Rám nézett, egy másodpercre a könnyek is megtorpantak az arcán, egymással szemben álltunk, mint akiket megigéztek, mintha belőlem hasították volna ki ezt az ismeretlen nőalakot, és láttam, hogy ő is ugyanúgy magára ismert bennem, mintha csak tükörbe néznénk. Aztán mégiscsak sikerült elfordítanom a téglalap alakú vasdarabot, fittyet hányva a zokogó lányra, beléptem, ő kint maradt, házon kívül. Napsugár Panzió – olvastam a kapu fölé vésett feliratot, és el is mosolyodtam belül, holott nekem is könnyek mardosták a torkom.
Az ajtón át halvány fény szivárgott ki, és én úgy éreztem megérkeztem, igaz, egyik kulcs sem illet a zárba, beletuszkolni még csak-csak sikerült, félig elfordítani is, aztán mégsem engedett a taszigálásnak, nem nyílt ki, hiába erőlködtem egyre idegesebben. Próbáltam az egyessel, a kettessel, már ki is facsarodott az első könnycsepp, amit addig gondosan visszatartottam, már nyúltam is a telefonért, éjfél után nem örülnének, erről is lebeszéltem magam. Mintha varázsütésre, a vaskapu holléte is eszembe villant, odahagytam az ajtót és a vaksötétben előrébb botorkálva, valóban bele is ütköztem a kerítésszerű alkalmatosságba. Az egyessel könnyűszerrel megnyitottam, a másik kezemmel tolni kellett közben, rövid séta után a harmadik, matricával illetett kulcs is a megfelelő zárba került. Már csak a cipőmből kellett kibújnom és felszaladni lábujjhegyen az emeletre. A csigalépcsőktől Sopronban is irtóztam, nagyival háromszor is meg kellett másznunk a Tűztornyot, talán a neve vonzott, volt benne valami delejes, mindig a főnixre gondoltam közben, amikor a varázslatos madár éppen porrá ég, és hála a töprengésnek a tériszonyomat is elfelejtettem fölfelé menet. A hűség városa – nagyi ismételgette unásig, úgy, hogy a hosszú ű-re mindig különös nyomatékot fektetett.
A szobához nem tartozott saját mosdó, egy üvegajtón át lehetett belépni a takaros helyiségbe, melyet műorchideák díszítettek, és a csap fölé egy míves, aranykeretes tükröt is akasztottak, a világításnak köszönhetően csak elmosódva, homályosan mutatta az ember sziluettjét, sminkelni kifejezetten nehezemre esett benne. A tér nemcsak mosdóként, átjáróházként is funkcionált, a 7-esben lakó dán férfi kizárólag ezen keresztül közelíthette meg a lejáratot. Do you speak english? – kérdezte tört angolsággal, míg én az alapozót próbáltam foltmentesen eldolgozni arccsontjaimon, és talán a pirosító ecset is a kezemben volt már, Yes, yes – bólogattam, aztán mondott még valamit, amit nem értettem. Percekig bámulta elnagyolt körvonalaimat a tükörben, mielőtt magamra hagyott, vécére ment, lehúzta, még hosszú percekig hallottam, ahogy zubog a víz utána, pedig már rég visszatért a lakosztályába.
Nem emlékszem rá, hogy túl sokat aludtam volna, és kivételesen arra sem, mit álmodtam. Fél hatkor átléptem a mágikus üvegajtót, mintha nem is a fürdőbe vezetne, egy másik világba, a kis ablakot valaki résnyire nyitotta az éjszaka, most idelátszott a templomtorony sarka és a szél húzta magával a harangzúgást is. Az egész alakos tükörbe lestem, a megvilágítás sem zavart, mintha az időtlenségben állnék – gondoltam – legalábbis törzstől fölfelé, a lábaim nem látszottak, ahhoz távolabb kellett volna merészkedjek az üveglaptól. Fölkentem arcomra a bőrradírt, és vártam, hogy leteljen a hatóidő. A hetes kulcsa megzörrent a zárban, mire a tegnapi öregúr világoskék fürdőköntösben ismét átrobogott a helyiségen, egyenesen a klozettre ment, de közben álmos arcomba mormolt egy félhangos Hey-t, Good morning!-ot válaszoltam, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de hogy zuhanyozni már nem fogok, az biztos.
A földszintről hívogató rántottaszag áradt föl az emeletre. Kisvártatva az ötösből is előjött egy másik, hasonló korú és fizimiskájú úriember, a köntöst azóta mindketten sortra és lezser trikóra cserélték. A hely szépségét dicsérték és a háziasszonyt, aki már bő félórája a konyhában tüsténkedett. A fehér kenyér mellé, barna magosat is kitett az asztalra, ők pedig megfrüstököltek, míg én kiültem a teraszra levegőzni. A fehér ruhás lányra gondoltam és a teliholdra, a könnyeimre, amiket ő sírt el helyettem, és nem is tudtam, szomorúnak vagy vidámnak kellene-e éreznem magam, bár egyre inkább valami bénító, elmúlásszerű fájdalom kerített hatalmába, így a vidámságot kizártam.
Visszamentem a konyhába, belebújtam a cipőmbe, elköszöntem és kiálltam a buszmegállóba, ott mégsem annyira kínos a várakozás. Wesselényi utca – táncolt a táblán, méretes fekete betűkkel szedték, az árvízi hajós – így tanultuk, mégis a Széchenyi Múzeumra gondoltam Nagycenken, Soprontól mindössze tizenkét kilométerre fekszik, a hűség városa, a legnagyobb magyar, meg hogy itt lett öngyilkos – talán az idegenvezető mondta, amikor kimentünk a kastély kertjébe és megnéztük a sírját. Nagyi megszorította a kezem. Bő tíz perces várakozás után be is futott a busz, az oldala olyan fehér, mint a tegnapi lány ruhája, a sofőr lefékezett, én pedig felugrottam. – Nem arra megyek, tíz perc és jön a következő, majd arra szállj fel.
A következő jármű kis híján meg sem állt, már elhagyta a megállót, amikor eszébe jutott lefékezni, igaz, integettem is, hogy észrevegyen. Közvetlenül a sofőr háta mögé telepedtem le, talán, mert pár hónapja még szigorúan tilos volt odaülni, a vírus miatt kordonnal le is választották, mint egy bűnügyi helyszínt. Itt lett öngyilkos – visszhangoztak bennem az idegenvezető szavai és a könnyes arcú, fehér ruhás lányra gondoltam, annyira neki volt keseredve az éjszaka.
Jó húszperces zötykölődés után értem ki az állomásra, Andrássy út – az utcatáblát röptükben a galambok is megtisztelték, a „szép akasztott” – villant eszembe a titulusa, és magam is furcsállva kissé elszontyolodtam, amiért minden gondolatom az elmúlás körül forog. Csak a panzió neve jelentett némi vigaszt, ahonnét sietve távoztam, a Napsugár épp ellentéte a holdfénynek, a föltámadásra asszociál, még a mágikus főnix alakját is fölidézte bennem, akárcsak a soproni tűzlépcsőket. A két fess öregurat a panzióból, akik több országon kerekeztek át, hogy pénzt gyűjtsenek egy haldoklófélben lévő gyermekalapítvány megmentésére. A mosdóba vezető üvegajtó már a megürült soproni fagylaltkelyhek kristálypoharára emlékeztetett, déltájt átszaladt és megcsillant rajta a napfény, úgy világított, mint a Szentháromság-szobor angyalainak fején a glória. A tizenhetedik századi pestisjárvány után Késmárki Thököly Katalin és férje, Löwenburg Jakab emeltette, amiért túlélték a szörnyű kórt. Csak az üres üvegserlegek mellé helyezett, alpaka evőeszközök idézték meg újra az elpotyogott könnyeket és a teliholdat. A misztikus fehér ruhás hölgyet és azt a megfoghatatlan bánatot, ami napok óta engem is ugyanúgy kóstolgatott és sehogyan sem akart elereszteni.
Csak képzeltem, hogy vele együtt sírok, hagyom a vaskallantyút és a pipiskedést, ha nem érem el, hát nem érem el, megállok vele szemben az elmúlt éjszakában és én is zokogni kezdek, nem is tudom miért, talán az utóbbi hónapok felgyülemlett feszültségét sírom ki magamból, kicsit megnyugszom és ott abban a hűvös, késő nyárhoz képest velőtrázó éjszakában magam is megtapasztalom, hogy az arcomon lezúduló permet mennyire borzongatóan, mennyire jólesően meleg. Hogy a könnyeim csak színükben emlékeztetnek a holdra, hőmérsékletüket illetően sokkal közelebb állnak a napsugarakhoz, a föltámadáshoz és a főnixhez is. Hogy a sírásban is van valami boldogító. És elfelejtem, hogy itt lett öngyilkos, az akasztást, és hogy nekem már a csigalépcsőkön fölfelé menet is mindig tériszonyom lesz, míg másoknak csak odafönn a magasban. Nem gondolok a pestisre, a negyedik hullámra, csak azért ülök közvetlen a sofőr háta mögé, mert ott kényelmes, egyszerűen lusta vagyok hátrébb mászni a csomagjaimmal. Nekidöntöm arcom a felhevült üvegnek és bambulok kifelé a napsütésbe, nézem a ködbe vesző szántókat és réteket, az összehengerelt szalmabálákat, a nyeríteni is lusta ménest, a távozó nyarat, nem gondolok senkire és semmire, a fehér ruhás lányra és a két öregúrra sem, csak eszembe jut, milyen rossz betörő lennék, ha a rám bízott, felmatricázott kulcsokkal sem boldogulok. Megpróbálom elhessegetni a gondolatot is, ha Szent Péter alteregója lennék, lehet, hogy a mennyország kulcsai is a pokolba vezetnének?
Csak állok és sírok és nézem, hogy körülöttem minden és mindenki nevet, hogy nemcsak a szikkadt, van goghi napraforgók, de még a buszkerekek is az oltalmazó égitestre emlékeztetnek, hogy meleg, éltető napfényből lehet a távolság is, és a fényévekre gondolok.
Fölszállok a vonatra és megpillantom a tegnapi fehér ruhás lányt, éjfekete haja most ki van bontva és a vállára omlik, rám emeli tekintetét és mosolyog. Csak a szemében van még mindig töredéknyi éjszaka, egyedül én tudom kiolvasni belőle a szomorúságot, mindenki más úgy hiszi, hogy boldog.