Napfogyatkozás
kék-piros esővízben állok,
szememre ég a napkorong.
a fák nyughatatlan királyok,
akikben egy koldus bolyong.
a szél egy dühös öregember,
az ablak mögött ordibál.
a halál is járt erre egyszer,
nadrágján ott maradt a sár.
előjönnek majd, mondogatta,
az égboltból a farkasok,
nyomukat a szél összevarrja –
egy árny lesz, aki andalog,
kimászik a fából a koldus,
magán viszi az ágakat.
a tócsából a kék kicsordul,
egy hangya hátán megtapad.
Mese a szélnek
Ezüst hajadban fészkel egy madár.
Ezüst tollán fémes havak ragyognak.
Szemén az égitestek elhagyottan,
forrón lüktetnek. Hogyha rád talál
a fény a kékes utcazaj mögött,
hadarni kezdenek megtört keresztek.
A rongyos angyalok téged keresnek.
Dadognak ők is. Vacognak. Törött
jelenbe ér az utcalámpa fénye,
de fülledt, jeltelen marad a tér.
Anyád egy korhadozó fűzfatönkön
zavartan mesél, magyaráz a szélnek:
nagykabátban ül mellette a tél,
feszülten vár, hogy madárszárnyat öltsön.
A rend megbomlása
„És tudjátok nevét az árvaságnak?”
(Pilinszky János)
Minden járda meghasadt,
a fák kérgüket vedlik.
Ágaik feketedő levelekkel
a földre rogynak.
Elindulok a repedések mentén,
morajlik a föld.
Elérem az erdőt.
Minden kéreg lehámlott,
meztelen fák állnak
a haragos ég infravörösében,
csontjaikat bogarak rágják.
Mégsem beszélünk róla,
arról sem, hogy nem tudunk
rendet tenni,
csörömpölve, recsegve
esnek szét a szobák,
festék pereg a falakról,
elfolynak a szőnyegek,
pedig elmondtam volna neked,
hogy a házak a lakókhoz idomulnak.
Hogy hajnalban láttam egy nőt,
hálóingben rohant az utcán
a horizont felé.
