„Miközben a többiek teniszeztek (azzal az egyetlen piros labdával meg a padláson talált, nehéz, megereszkedett Doherty-ütőkkel) vagy kroketteztek a nevetségesen túlburjánzott pázsiton, ahol minden kapucska előtt egy-egy pitypang ágaskodott, Kátya és én a konyhakertben guggoltunk, és tömtük magunkba a kétféle epret – a fényespiros „Victoriá”-t (szadovaja zemljanyika) meg a kerti szamócát (klubnyika) melynek bíbor bogyóit gyakran összenyálazták a békák; és ott volt még a kedvenc „ananász”-eprünk is, amely éretlennek látszott, pedig csodásan édes volt.”

Elég csak fellapozni az orosz emigráns író, Vlagyimir Nabokov valamelyik novelláját (e fenti idézet Az Admiralitás tűje című írásában található), s máris az elveszett, s egész életében hiányával visszasajgó hazai föld, az oroszországi ízek, illatok, hangulatok köszönnek vissza. E részletből is kitűnhet, hogy az író tudományos igényeséggel ismerte a hazai flórát és faunát. Nemcsak a virágok, de akár a bogarak is felélednek, kirepülnek könyveinek lapjai közül, jó példa rá a „a lopnori bogarak kérdése” a Kör című novellában.

Lop-nor, vagy Lop Nur sós tava még létezett a múlt század elején (csak érdekesség képpen: Stein Aurél itt találta meg a kínai Nagy Fal egy elveszett, a hunok betörései ellen emelt szakaszát), a cári Oroszország és a Kínai Császárság összeomlása után a voluntarista gazdaságpolitika következtében a tó kiszáradt, majd kínai atomkísérleti helyszín lett belőle. Nabokov írásában ide, a még hullámzó vízű sós tóhoz rándul át bogarakat kutatni egy tudós orosz férfiú. A területen ma is mintegy 70 féle rovar él; nagy részük hosszabb időre képes teljes nyugalmi állapotba kerülni, akár évekig várva, hogy a tó ismét feltöltődjön. A helyét változtató, időről-időre el-eltűnő (mára teljesen kiszáradt) tó akarva-akaratlanul is rejtett allegóriája egy olyan életformának, amely – ahogy a korabeli orosz emigránsok – arra rendezkedik be hogy egy nap, visszatérve, újra a régi körülmények között élhessen. E hosszú, reménytelen várakozásban számunkra Nabokov kortársa, a szintén többször is emigrációba kényszerült Márai Sándor is visszaköszön.

A lop-nori bogarakkal ellentétben Nabokov egy percét sem töltötte tétlenül: Németországban, még Amerikába költözésük előtt többek között teniszedzőként kereste a kenyerét és tartotta el feleségét. Az Egyesült Államokban egyetemi tanárként, majd az orosz tanszék megalapítójaként dolgozott Wellesley (Massachusetts állam) egyetemén, ám arról, hogy továbbra sem mondott le a természet szenvedélyes kutatásáról, aprólékos ismeretet sugárzó irodalmi művei is árulkodnak.

Egy írásában (ahol a képzeletbeli diktatúrában élő fiatalember a zsarnok megöléséről álmodozik) az egyértelműen azonosítható Sztálint úgy írja le, mint aki „országom vadul burjánzó kertjéből hatalmas veteményeskertet csinált”. A zsarnok szerint ugyanis „földjeink egyik felét be kell vetni, a másikat be kell aszfaltozni” (Zsarnokölés).

Az akkor még fővárosnak számító Szentpétervárott töltött gyermekkor nem múlt el nyomtalanul: a sakkfeladványszerzőként és lepkészként is ismert író szó szerint egész életében azokat a lepkéket űzte tovább, amelyekkel még a városközeli dácsa kertjében ismerkedett meg. A perui Andokban élő egyik lepkefajt ő fedezte fel; híres regénye alapján kapta ez a lepke a Lolita-boglárka nevet. A lepkegyűjtés nem csak valamiféle hobbi volt számára: a Harvard Egyetem zoológiai intézetében is dolgozott preparátorként.

Elméletét, miszerint az általa otthonról is ismert lepkefaj „bevándorlóként” érkezett az ázsiai kontinensről a Bering-szoroson át, a tudomány frissebb vívmányai, a molekuláris kutatások ismeretében is alátámasztotta az utókor.

Nem lehet tévedés tehát az az elgondolás sem, miszerint a lepkék jelentik Nabokov életművének egyik kulcsát. A világ őt még sem a bogarak vagy a növényvilág iránti rajongása által ismeri, bár ezt a másik kulcsot is nevezhetjük egy (sőt, nem is csak egy) kis pillangónak. Az ártatlan vagy éppen feslett, megrontó és megrontott gyereklányok a kor szokásai szerint fedetlen, hosszú kis lábaikkal, kurta szoknyájukban nem egyszer libbennek elő, hánynak cigánykereket és táncolnak végig az (a fennmaradt fotókon nyárspolgári külsejű, kissé merev és morózus tekintetű) író számos regényén és novelláján.

A leghíresebb „pillangó” a lepke-lánykák sorában az író korában némi megütődést, később inkább elfogadást, majd újabb vitákat kiváltó fő műve, a Lolita főhőse, Dolores Haze.

Valami okból a Lolita lapjain leírt viszony, az épp hogy tizenéves gyermeket elcsábító és tulajdonképpen elrabló, megrontó író és a szerencsétlen gyereklány kapcsolatáról szóló mű lett a „botránykő”. Pedig, ha már a balhét keresnénk a világirodalom egyik legsokoldalúbb s időnként legtalányosabb szerzőjének művei sorában, akkor sokkal inkább az Ada, avagy az Ardisi tüzek című regény volna alkalmas erre.

Számos, önéletrajzi ihletettségű művéből arra következtethetünk: egy ifjúkori, tragikus szerelem és más, gyermek- vagy kiskamasz-kori fellobbanások emlékeit sugározzák vissza nem egyszer felháborodást keltő műveinek kis hősnői. Ő maga azt nyilatkozta – és ezt el is hihetjük neki – hogy sohasem volt dolga „kislányokkal”.

Végtelenül túlbonyolított, néha már öncélú, három nyelv ismeretét feltételező, sakkfeladványokhoz hasonló írásai mellett Nabokov több kötetet kitevő, letisztult, egyszerű nyelvezettel megírt, több esetben csattanós novellái bizonyítják: az emberi intelligencia szinte végtelen, ám a képzetek által teremtett világ, ha a kulcsokat hozzá megtaláljuk, megfejthető és megismerhető.