Amint megérkeztem Kápolnásnyékre, a Halász-kastély tágas parkolójába, nehezen téveszthettem volna el úti célomat, a gyönyörű épület kertjében a Petőfi Irodalmi Múzeum „távolsági” autóbuszát. Mégpedig kétszeresen is távolságit, mivel nemcsak Kárpát-medence-szerte jár és szállítja Petőfi Sándor emlékezetét, hanem időben is komoly távolságokat tesz meg, odavíve a kíváncsi látogatókat a XIX. század közepének távolába – vagy éppen azt hozván a jelenbe, mai világunkba, a belsejében kialakított nagyon is kortársi, interaktív tárlat által.
A Petőfi 200 logójával, kéziratrészletekkel és Petőfi portréjával ékesített járműbe lépve a busz személyzetének éppen szolgálatos tagjai fogadtak: Berkes Lívia és Szikora Patricia. Ők igen részletes tájékoztatást nyújtanak a látogatóknak, és mindenben segítségükre vannak, akár abban, hogyan is kell használni az egyes interaktív elemeket. Engem viszont, aki rendelkeztem már előzetes felvilágosítással, leginkább nagyon kedvesen hagytak szabadon tapasztalatokat gyűjteni. Annál is inkább, mivel épp a látogatásomkor érkezett közönség, természetesen, hiszen a busz nagyon is népszerű.
Az ember nem gondolná, mennyi minden fér bele egy ilyen viszonylag szűkös térbe úgy, hogy elegendő mozgásteret is hagyjon az embereknek. Informatív szövegeken kívül, amelyek a Petőfi életében kevésbé jártasakat is megértéshez segítik, kukucskálólyukak, kinyitható „szekrénykék”, bennük ötletesen elhelyezett olvasnivalóval vagy fotókkal lepik meg a látogatót. Feltűnik többek között nagy forradalmár költőnk sakk-készlete is, amelyről kiderül, hogy táblája fából, bábui csontból készültek annak idején, és állítólag Bem tábornokkal is rendszeresen sakkoztak, ha talán nem is mindig ezzel az alkalmatossággal. De említhetek olyan kuriózumot is, mint Petőfi édesapjának hentesbárdja. Ennek fotója „kukkolható”, a mellette lévő ajtó mögött pedig hentesbárd alakú falapokon lelni olvasnivalót.
A legtöbb tárgy megfogható, tapintható. Ám a tárlat meg is szólítja a látogatóit, konkrét kérdéseket tesz fel, mint például: „Van törzshelyed?” – nyilván Petőfi Sándor kávéházi törzshelyének kapcsán, vagy éppen, bizonyára mert a költő rengeteget utazott: „Merre utazol szívesen?” és „Kivel utaznál végig egy egész életet?”
Mit mondjak? Sokkal érdekesebbnek találtam, mint az iskolai tananyagot annak idején. A buszban szinte észrevétlenül repül az idő, és nem csak a gyerekek számára. Nagyon helyesen az anyagot úgy állították össze és úgy installálták, hogy felnőttek számára is érdekfeszítő legyen.
A legkíváncsibbak pedig beülhetnek a hátsó ülésre, egy konzol elé, ahol mindenféle információt kapnak. Hogy miféléket, nos, íme pár, ottjártam óta nyilván már megnövekedett számadat (hiszen a Petőfi-járat korántsem szűnt meg, folytatja tovább az útját):
Kilométerek: 3620
Napok: 88
Látogatók: 16 816
Települések: 51
Petőfi iskolák: 4
Petőfi települései: 7
Mindez persze csak annyi, amennyit mint egyszerű tárlatnézegető láttam. Pedig ebben a projektben, s különösen mögötte, nem kevés egyéb akad még – elsősorban sok ember rengeteg munkája:
– Az Év Kiállítása konferencián Szilágyi Judittal közösen tartottunk előadást, ő mesélt a busz előzményeiről. Múzeumi berkekben a mozgó kiállítás műfaja nem ismeretlen, ráadásul a PIM már 2008 óta indít mozgó kiállításbuszokat. Ilyen volt például a Nyugat-busz, vagy a Magyar Nyelv busza, majd 2017-től másfél éven át az Arany János-busz, amelyet a költő születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan indítottak útnak. Mivel az Arany-busz és a megelőző mozgó- és buszos kiállítások is nagy népszerűségnek örvendtek, magától értetődőnek tűnt, hogy a Petőfi-emlékévben is jó lenne útjára indítani egy hasonló kezdeményezést. Már tavaly szeptember elsején, első állomáskéntPetőfi szülőhelyére, Kiskőrösre érkezett a busz. Azóta is országszerte óriási az érdeklődés iránta, aminek a kulturális jelentőségén kívül az az egyik előnye, hogy bizonyos keretek között ingyenes. Az egyes települések önkormányzatának vagy intézményének csupán helyet és áramellátást, valamint a buszsofőr és a két múzeumpedagógus-tárlatvezető kolléga számára szállást és étkezést kell biztosítaniuk.
–Milyen munkálatok előzték meg a Petőfi-busz megszületését?
– A kurátori teendők csak egy vékony szeletét tették ki a mozgó kiállítás létrejöttének, amit egyéves szakmai egyeztetés és munka előzött meg. A PIM közbeszerzés útján, több pályázatot megvizsgálva választotta ki a buszt, amiben egy jó szemű belsőépítész, Nyirán Márton volt a segítségünkre, aki az általunk elképzelt koncepciót átültette a busz belső terére. A grafikus Mezei Ildikó a busz vizuális megjelenítéséért felelt, a kivitelezés a New York Kft.-t dicséri. Az Infinitus Kft. végzi a jármű karbantartását, és ők biztosítják a sofőrt is. Izgalmas, hogy egy buszos kiállítás kapcsán műszaki dolgokkal is foglalkoznunk kell, nem is beszélve a különböző csatornájú és irányú kommunikációról. Nemcsak a nyilvánossággal, hanem a busz dolgozóival és a településekkel is folyamatos kapcsolatot tartunk fenn. A kiállítás létrejötte komoly csapatmunka eredménye, amelyben a PIM különböző területein dolgozó munkatársai vettek részt, többek között a gyűjteménykezelők, a muzeológusok és a fotósok.
– A beharangozók szerint a busz új megközelítésben mutatja be Petőfi életművét. Mit jelent ez pontosan, milyen újdonságokkal várják a látogatókat?
– Molnár Eszter a kurátortársam, de nemcsak a mi kutatásainkon alapszik a tárlat, hanem számos szakember – Margócsy István, Szilágyi Márton, Gyimesi Emese, Kalla Zsuzsa, E. Csorba Csilla, Hermann Róbert – előzetes irodalomtörténeti munkájából tevődik össze. A kiállítást nem nevezném forradalmian újnak, viszont a busz kialakításában, látványában érdekes, újszerű perspektívából mutatja be Petőfit.
Vizuális szempontból is nagyon ügyeltünk a részletekre, például a busz domináns színei a lila és a sárga, ugyanis egy anekdota szerint Petőfi Sándornak még fiatal színészként volt egy lila frakkja, amelyet az utcára is felvett. Ezzel egyrészt be akartuk mutatni Petőfi feltűnő karakterét, azt a mindössze huszonhat évet élt fiatalembert, aki húszéves kora körül kezdi beírni magát az irodalmi életbe. Ekkor változtatta a Petrovics család a nevét Petőfire. A PIM-ben őrzünk egy papírt, amelyen Petőfi az új nevének aláírását próbálgatta, ez szintén látható a busz oldalán egy fiatalkori, Barabás Miklós által készített arcképével együtt. Ez az arckép 1845-ben, a Pesti Divatlap mellékleteként jelent meg, a fiatal segédszerkesztő poétát ábrázolja. Ez volt az első arckép, amely elterjedt és bemutatta őt az olvasóközönségnek. Jókai Mór szerint ez az egyik legjobban sikerült arcképe. Viszont Petőfi soha nem volt ilyen ábrándos tekintetű, finom lelkű fiatalember, hanem sokkal szertelenebb természettel bírt. Barabás Miklós később elkészített egy 1848-as Petőfi-ábrázolást is, amely nemzetőr karszalaggal, karddal az oldalán, kihajtott inggallérral jeleníti meg a költőt. A két portré teljesen más karaktert kelt életre, sokan inkább az utóbbi ábrázolással azonosítják őt.
– Milyen szempontok szerint állították össze a kiállítás anyagát?
– Fontos kritérium volt, hogy a PIM gyűjteményéből származó, emblematikus tárgyakat is elvigyünk az ország minden szegletébe, amiket egy-egy témához asszociatív módon tudunk kapcsolni. Ilyen tárgy például Petőfi édesapjának, Petrovics Istvánnak a mészárosbárdja, vagy a biedermeier gyöngyhímzéses, kecskebőr pénztárca, melyet Szendrey Júlia készített a férjének. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéből kértük kölcsön Petőfi Arany Jánost megörökítő rajzát. Ez az első fennmaradt arcképünk Aranyról, Petőfi akkor készítette, amikor először meglátogatta őt Nagyszalontán. Olyan tárgyakat válogattunk össze, amelyek az apa-fiú kapcsolatot, a társadalmi mobilitást, a támogató házasságot, a polgári otthon megteremtését vagy a pesti fiatalság hangját, törzshelyét, közéleti szereplését mutatják be. A tíz emblematikus tárgyhoz egy-egy jól ismert Petőfi-verset társítottunk. Például az Egy estém otthon című vers a szülő és a gyerek kapcsolatát tematizálja, ami a már említett bárddal került egy sarokba. A Szeptember végén a szerelmi költészet megjelenítőjeként a gyöngyhímzéses pénztárcához került. Tehát egy tárgy egy szöveggel, egy szereppróbálgatással együtt alkot egységet. Amikor a látogató belép a kiállítótérbe, ezek a kis sarkok könyvként is, kihajtogatott lapokként is láthatók. Minden falban a tárgyakhoz kapcsolódó hanganyagot is elrejtettünk.
A kiállításon keresztül kérdéseket is felteszünk a látogatóknak, Petőfi pedig „válaszol” nekik. Ilyen kérdésekre ad általunk elképzelt válaszokat, mint például: miért szállnál bárkivel vitába, vagy kivel utaznál végig egy egész életet. A tartalmi összeállítás során próbáltuk elkerülni, hogy a technikai megoldások domináljanak, inkább interaktívnak szántuk a kiállítást, hogy a látogatók megnézzék, meghallgassák, megérintsék a tárlatot.
– Milyen társadalmi rétegnek és korosztálynak szól a kiállítás?
– Ez településfüggő, de az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy szinte mindenkit érdekel és megszólít a buszkiállítás, a látogatók száma sok esetben a háromszáz főt is meghaladja. Fontos közösségalkotó térként is funkcionál, a szüreti mulatságoktól kezdve az egészen komoly rendezvényekig. Jellemzően sok iskoláscsoport látogatja, a településeken a szervezők mindig megkeresik a helyi iskolákat. Ha egy településen több iskola van, a busz a szokásos egy nap helyett három napot is marad. Petőfihez kapcsolódó rendezvényekre is meghívják a kiállítást, például így jutottunk el Sopronba és Székesfehérvárra. A tárlat délelőtt 10 és este 18 óra között látogatható, sok esetben olyanok is betérnek, akik éppen arra sétálnak és előzetesen nem tudtak az érkezésünkről.
– Amennyiben továbbra is ekkora lesz az érdeklődés a vándorkiállítás iránt, lehetséges, hogy meghosszabbítják a jövő szeptemberig tartó tárlatot?
– Számos tényező befolyásolja ezt, a pályázat szerint egy éven át, 2022 szeptemberétől 2023 szeptemberéig tart. Az Arany-busz végül az eltervezettnél hosszabban járta az országot, ám kérdéses, hogy a Petőfi-busz esetében is lehet-e hosszabbítás, de reményeink szerint igen.
– Mi lesz később a mozgó tárlat anyagával, ha a busz már nem indul több állomásra?
– A busz visszakerül az üzemeltetőhöz, de érdemes átgondolni, mi legyen a tárlat későbbi sorsa, hogyan és milyen formában tudjuk újrahasznosítani az elemeit. A PIM-ben semmit nem dobunk ki, esetleg pop-up vagy állandó tárlatként láthatja újra az anyagot a közönség.
