Görnyedek a gép előtt. Homlokomról a verejték a mosogatógép kihajtott ajtajának alumínium lapjára csöpög. A műanyag peckek nem illeszkednek, a ki-betolódó sín akadozik, de pár perc küszködés után helyére pattan a felső rácsos polc. Hitetlenkedve hajtom fel az ajtót, és láss csodát, halkan kattan a zár, tökéletesen nyílik, tökéletesen záródik. Ekkor rémlik elő a pár héttel ezelőtti, már-már elfeledett, esti emlék, ahogy küszködve az edényes tálcával azt mondom, hagyjuk, inkább hívok egy szerelőt, egy avatott szakembert, egye fene a kiszállási díjat, ha kiderül, hogy a tálcát kell csak megigazítani, hát így jártunk, írjuk be gyorsan a keresőbe. Karantén van, az ember ha akarja, ha nem, rákap a webes rendelésre, gond nélkül utalunk és várjuk a csomagokat, bárhonnan is érkezzenek, én nem fogok szenvedni egy bedöglött mosogatógéppel, miközben egész nap itthon eszik a család.
Egy híresen megbízható, öreg Whirlpoolról van szó, elpusztítatlan, mint a szovjet porszívók és az endékás grillsütők,
de az ajtó akkor se akart becsukódni, mindegyre kipattant a zár. Feleségem kezeit tördelte, hogy lesz ebből munkahét. Tárcsáztuk az elsőként felugró weboldalon a számot, kedves diszpécser jelentkezett, ígérte másnapra a szerelőt, aki délután megérkezett és megvizsgálta a beteg jószágot. Még hálásak is voltunk a flott kiszállásért, miközben nézegette hümmögve, hamar kész diagnózist állítva fel, miszerint felduzzadt a szigetelőgumija, azt kell kicserélni.
Bevallom, van úgy, hogy nem tudom követni a szakik akadozó, fontoskodó halandzsáját, így nem volt feltűnő, hogy másnap már azt ígérte feleségemnek telefonon, hogy új zárszerkezettel jön hamarosan. Addigra már megkapta kápéban a kiszállási díjat, borravalóval felkerekítve. Kedélyes, simlis pasas, akár sörrel is kínálnám. Pár napig ígérgette magát, majd egy reggelen már boldogan telefonált, hogy nála van az új – bontott!, bontott! – zárszerkezet és a tömítőgumi, amivel ma érkezik beszerelésre. Hát, csodák csodája, nem érkezett, megbetegedett. Covidos időkben mély empátiával hallgattuk, lehet, hogy tüdőgyulladást kapott, lelki szemeim előtt már a zsúfolt intenzíven láttam ezt a joviális, szimpatikus pasast, aki most nem érkezik, reggelről délutánra, egy-két óra leforgása alatt megbetegedett.
Mivel nem egyemberes szervizről van szó, hanem egy többfejű hidráról, a szerviz egy másik kollégát ajánlott, és ettől kezdve követhetetlenül keveredett az ügyintézők és a további szerelők neve és telefonszáma, szóval az új delikvens, a telefonos távszervizelést követően, a meggörbült zsanér cseréjét rendelte el.
Megrendelni anélkül nem tudván a nyersanyagot külföldi raktárakból, előzetes átutalást kért,
a céges bonyodalmak, a beteg kolléga miatt egy magánszámlára, van ez így. Ha nem a Covid-ügyintézés poklában élnénk, nyilván nem utalnánk át ilyet, de még töretlen volt a bizalmunk, egy hétig, vagy kettőig. A második szerelő a bejelentett szerelés napján nem jött, nagy sokára sikerült csak elérni telefonon, kétségbeesve közölte, hogy lerobbant a kocsija, szervizbe kellett vinnie, nincs mese. Hogyne, hogyne, mi lehet ennél rosszabb, emlékszel?, néztünk egymásra feleségemmel, és ekkor jutott először az eszünkbe, hogy talán egy abszurd komédiába keveredtünk.
A második kihulló szaki már benyomta bennünk a dühös ügyfél panaszgombját. A radarról eltűnő, egyszer szuszogva-káromkodva bejelentkező, majd telefont kinyomó szerelő után a központban ülő különféle státuszú személyekkel folytattunk informatív eszmecserét. A központ magabiztosan hárított, tudni vélte, hogy a szerelés kijelölt időpontjában valójában nem a szerelés történt volna meg, hanem csak értesítettek volna arról, hogy mikor tudják leszállítani a messzi-messzi külföldi raktárból a kívánt zsanérokat, mivel a mieink, a telefonos távdiagnózis alapján, meg a szervizlapra felvezetett adatok szerint is, menthetetlenül elgörbültek.
Szóval mi rosszul emlékezünk, szó sincs még javításról, visszautalni a pénzt pedig fizikai és pénzügyi képtelenség,
ne mondja meg nekem, hogy mit enged meg a vállalkozói törvény, kéri ki magának, de végre tudni lehet, hogy két és fél hét múlva kiszállítják a zsanért. Mindeközben, különféle emelt hangú panasztételek hatására, magyarázkodtak minden irányba, ígértek soron kívüli kiszolgálást, sok-sok megértést, illetve visszahívást.
Egy-két napig tartott a gyomorgörcsös telefonálgatás míg kiderült, hogy bizony több mint két hét múlva érkeznek a vágyott zsanérok, de akkor maga a főnök úr szereli majd be, saját kezével, akár ünnepnapon is, ingyen és bérmentve. Végül már visszaköveteltem az első alkalommal kifizetett kiszállási összeget is a központ érdes hangú urától, miközben feleségemnek egy ügyintéző hölgy ígéretet tett egy másik vonalon az azonnali visszautalásra. De kevéssel később a cégvezetés már tudatta velem, hogy valójában mégiscsak kell két hetet várni, amíg megjön a szállítmány, mert csak akkor tudják lenullázni a rendelést, addig pedig saját alvállalkozójuk helyett magánszámláról nem utalhatnak vissza pénzt, bár ekkor küldött egy online számlát, tele téves adattal, jövőbeli teljesítéssel, egy soha meg nem történt szerelésről, ellátva egy lakótelepi címmel, illetve a csak sokadig olvasásra feltűnő hetedik emelet nyolcvanadik ajtó megjelöléssel.
Hetedik emelet, nyolcvanadik ajtó. Ezen a ponton kibújt belőlem az ezermester. Azt dörmögtem magamban, hogy meg tudom én mókolni azt a zárat, legalább ideiglenesen tudjon működni a szerencsétlen gépezet, ne kelljen már mindennap két kezünkkel mosogatni. Nézegettem, hogy miért nem csukódik rendesen, hirtelen gyanússá vált, hogy mégiscsak a felső tálca miatt akad. A műanyag peckek nem illeszkednek, a ki-betolódó sín akadozik, de pár perc küszködés után helyére pattan a felső rácsos polc. Kattan a zár, tökéletesen nyílik, tökéletesen záródik. Homlokomon verejték. Csörög a telefon. A központból hívnak megint.
