Volt egyszer egy ember, aki beköltözött egy másik ember házába. Nem ment minden baj nélkül a dolog, és mintha valaki rosszul is járt volna, de azt mondják: régen történt, ne bolygassuk. Szóval ott élt az ember, aki beköltözött a másik ember házába. Egyszer aztán, mit ád Isten, kigyulladt a ház. A vezetékekkel lehetett valami, vagy a tűzhellyel volt a baj, ki tudja, de lángolt, mint a pokol. És annak az embernek, aki beköltözött ebbe a házba, eszébe jutott, hogy ebben a szent pillanatban kellene neki az előző lakó bútorait nagybaltával széjjelhasogatni. Nem voltak a bútorok se csúfak, se hibásak, még csak balesetveszélyesek sem, de emberünknek elöntötte a vér az agyát, ha csak rájuk nézett. Aprította is őket a nagybaltával, riccs-reccs. Közben a ház égett: izzó gerendák potyogtak emberünk körül, ruhájába és bőrébe éhes lángok kaptak. A füsttől már nem lehetett látni sem, a levegő csak fogyott, de ő hasogatta-hasogatta az előző lakó régi bútorait rendületlenül.

E történet folytatását egyelőre nem ismerjük. Sajnos.

Nem csak ornitológusok, természetvédők, és madárbarátok kapták föl a fejüket, mikor mostanában egy nevezetes, ritka, és védett madarat űztek el, vertek ki ősi fészkéből. Talán azt is minden hazánkfia tudja, micsoda jószágot ültettek annak a madárnak a helyébe. A fészek új lakójával nincs amúgy semmi baj, nem akart a nyomorult odamenni, teljesen jól érezte ő magát anno 10. századi ortodox templomok köveiben, meg a többi, hagyományos élőhelyén. De hát odavitték, belerakták a fészekbe, és most kérdi nagy szemekkel: hogy a viharba kerültem én ide? Hisz évszázadok óta azt se tudom, háromágú szigony vagyok-e, vagy búvársólyom, és erre most ideraknak ennek a szegény madárnak a fészkébe! Pedig ha békén hagynának végre, talán arra is rájöhetnék, mi jelentek heraldikailag…

A nevezetes, védett madár pedig nagyot zuhant a fészekből, karmaiból az ősi kard kihullt, győzelmi rikoltásra tátott csőre véráztatta földdel telt meg, hangja elfúlt, röpte megtört, tollai összemocskolódtak. Természetesen a ritka madárnak nem csak egy fészke van. Sőt, annyi fészke van, amennyit el se tudunk képzelni. A fészkek legtöbbje ugyanis szemmel láthatatlan, és egészen ritka élőhelyeken található. Például a magyar ember szívében.

Egyébként nem akart a madár már azzal a karddal semmit. Hosszú-hosszú évek óta föl sem merült benne, hogy, teszem azt, jól a valagára üssön a kardlappal annak a háromágú szigonynak, vagy búvársólyomnak, vagy búbosvöcsöknek, vagy kékarcú bajszikának, vagy mi a nyavajának. Nem akart bántani senkit a madár, csak szerette volna továbbra is karmai közt tartani a kardot, hogy emlékezzen a régmúlt idők dicsőségére. És az emlékezés nem bánt senkit. Az emlékezés nem lop, nem csal, nem hazudik, az emlékezés nem vágja el hátulról senkinek a torkát, nem lő agyon, nem akaszt föl, nem belez ki, nem erőszakol meg. Az emlékezés csak van. Mert nagyon szeretne lenni. Annyira tapintatos és előzékeny volt ez a madár, hogy még győzelmi rikoltásra tátott csőrével is csak némán rikoltott. Nem akarta, hogy másokat zavarjon a hangja. Pedig szép hangja volt amúgy.

Szóval nem volt rossz természete a madárnak. Meg is lehetett volna vele beszélni a dolgot. Mondjuk, hadd rakjanak alá tojásokat, vagy fiókákat, akiket kitárt szárnyaival óv és védelmez. És hogy ezek a tojások, vagy fiókák kifélék-mifélék, arról mindenki azt gondolhatott volna, amit akar, mert a madár így is, úgy is védelmezte volna őket. Mint mondottuk, áldott jó természete volt annak a madárnak. Annyi vért és halált látott már, hogy sok mindenbe belement volna, csak ne űzzék el fészkéből.

De így sem esett kétségbe. Hősünk ugyanis, sok más csudás képessége mellett, látja a jövőt. És látja, hogy neki a magyar ember szívében lévő élőhelyén tökéletesen megfelelőek lesznek az életkörülmények a világ végezetéig. És azt is látja, hogy a többi mellett egyszer még visszatér abba az ősi fészekbe is, amiről ez a történet szólt.