Álmomban Jób voltam. Aztán meg nem is. Csak benne voltam Jób történetében, ha értitek, mit akarok mondani. Álltam a diófámon, és szaporítottam a diókat. Az áldásommal. Tudtam, hogy ez a történet eleje. És közben valaki felhívott a mobilomon. Hogy ki volt? Talán az ördög. Mondtam neki, hogy ez így nem szerencsés, leeshetek, de mindjárt lejövök a fáról, akkor beszéljünk. Emberré válok, poénkodtam. De ő csak nyomta a sódert. Nem nevetett a viccemen, ellenben egyfolytában szívatott valami be nem fizetett csekkem miatt. Így, amikor leértem, mondtam neki néhány keresetlen szót. De mindvégig vidám voltam. Mert tudtam, hogy ez csupán a történetem eleje. A Jób történetéé.

Megyünk Verbőc felé. Az útszéli árkokban áll a víz, a vízből üres petpalackok vigyorognak felénk. Barna is vigyorog. Öcsém, ez hihetetlen. Ha én ezt a klubban elmesélem. Ez a szavajárása. Hogy a klubban. Egy barátnőjétől hallotta, nagyon-nagyon régen. Az se járt soha semmilyen klubba, meg Barna sem, csak ez olyan jól hangzott. Mint egy amerikai filmben. Barnának irónia volt a hangjában, amikor kimondta.

Barna most van itt először. Szívesen elvittem volna a Szinevéri-tóig, ahol egész jácintmező van tavasszal, hogy lásson valami szépet is, de most nem érünk rá. Nekem meg nem új, hogy nincs rendes út, lyuk hátán lyuk az aszfalt. Nem is jár errefelé senki, csak néha dönget el egy-két ZiL vagy gázzal hajtott autóbusz. A tetején van a gázpalack.

Hihetetlen, mondja Barna. Azt hittem, ilyen csak Indiában van. Ekkor látjuk meg a hullát. A hulla virágszirmok és műanyag palackok között fekszik a víz tetején, az árokban. Békésen mosolyog, és az egyik kezét felfelé tartja.

Te is azt látod, amit én?

Lassan az út szélére kormányozom az autót. Vigyáznom kell, mélyek a lukak. Van, amelyik a harminc centit is eléri…

Most mit csináljunk, kérdi, miután kiszálltunk. És miért tartja a kezét előre? Mintha egy itt felejtett Lenin-szobor lenne… Hm?

Köpök egyet. Bele a vízbe. Messzebb akartam Barnától, de mégis a közelébe sikerült.

Tudom én, rántom meg a vállam.

Mit nem tudsz, idegeskedik. Hogy mit csinálunk, vagy hogy miért tartja a kezét előre?

Lesújtóan pillantok rá. Vagy legalábbis megpróbálom. Nincsenek olyan nagy szemeim, mint neki, így ez elég problémás. Lesújtóan nézni.

Itt vagyunk egy idegen országban, a semmi közepén, és te hülyeséget kérdezel. Még ránk fogják, hogy mi voltunk. Háború van, cs… meg.

Nem szoktam ilyen csúnyán beszélni, de úgy éreztem, nyomatékot kell adnom a szavaimnak.

Nem szoktál ilyen csúnyán beszélni, pislog rám Barna. Magasabb nálam, és mégis. Mégis olyan, mint egy óriáscsecsemő. Így mondaná a feleségem, ha itt lenne.

Mindjárt itt lesznek a többiek, mondom. Üljünk vissza, és hajtsunk tovább.

Mintha mi sem történt volna?

Aha. Úgy, ahogy mondod. Mintha semmi sem történt volna.

Barna egy kicsit hápog, hogy nem hagyhatjuk itt, meg hát kegyelet is van a világon, a halottakat el kell temetni, Szophoklészt emlegeti, meg a Názáretit, hogy a szeretet törvénye, ilyesmi.

Nem válaszolok, el vagyok foglalva a kátyúkkal. Nem messze innen bolt árválkodik az út mentén. Mintha az űrből pottyantották volna ide, se falu, se temető, csak egy buszmegálló és egy bolt. Ott érnek utol a többiek.

Hú, micsoda utak vannak itt, sóhajtozik a konzul.

Ti laktok itt, és csodálkoztok, kérdem.

Ez még nekünk is meglepő, feleli ő, és kér egy dobozos gránátalmát. Valahogy ki kellene puhatolózni… ha már úgyis megálltunk beszélgetni.

Hm, hm, köszörülöm meg a torkom.

Megfáztál, kérdezi Imre, a konzul. Kedves, mosolygós ember. Halk szavú. Ha sokan beszélnek egyszerre, erősen kell koncentrálnom, hogy értsem, amit mond. Kicsit gyengén hallok mostanában.

Nem, dehogyis, felelek. De…

De?

Nem láttatok semmi különöset útközben?

Mire gondolsz?

Szemem sarkából látom, ahogy Barna kifelé rongyol a boltból. Kezében bontott sörösüveg.

Ó, semmi, felelem, csupán a petpalackok a patakban a rájuk hullott tavaszi virágoktól egészen fura látványt nyújtottak. Akár egy absztrakt festmény.

Imre bólint. Egész Kárpátalja egy absztrakt festmény, mondja a szokásosnál is halkabban, de ezúttal minden szavát értem.

És amióta nyelvtörvény van, csak egyre absztraktabb lesz, teszi hozzá szomorúan.

Azért, amit mi láttunk, az nem egy festmény volt, gondolom, és nyelek egyet.

Imre az arcom fürkészi. Rosszul vagy, kérdi.

Dehogyis, mondom újból, mintha mást nem tudnék kitalálni. Mint Barna a hihetetlent.

Akkor?

Akkor mehetünk.

Odakint ragyogó napsütés. Az iskola, ahová igyekszünk, már nincs messze, versekkel várnak minket, maguk készítette süteményekkel és nagy-nagy szeretettel. Mintha istenek lennénk, és egy másik bolygóról érkeztünk volna. Nincs már akkora trakta ugyan, mint a háború előtt, de azért kitesznek magukért. Pedig a fizetésük tized­annyi mint odahaza, az árak pedig a csillagokig érnek.

Hú, mondja Barna, mikor vége van az ünnepségnek, és megint ketten ülünk az autóban. Hogy lehet? Ők nem láttak semmit?

Lehet, hogy nem arra néztek, vonom meg a vállam.

Együtt indul vissza a karaván Beregszász felé, de alig haladunk néhány száz métert, Barnának eszébe jut, hogy ott maradt a kabátja az iskolában.

Visszaszaladok, várj meg itt, mondja. Míg rá várok, Rejtő jut az eszembe, Piszkos Fred és benne a visszatérő hulla. Nem, ez a miénk, a mi hullánk nem olyan vicces.

Dezsőnek meglett a kabátja, indulhatunk. Lassan kerülgetem a kátyúkat, közben a többiek hívnak mobilon, kérdezik, mi történt. Megvárnak Beregszászon.

Csöndben ülünk az autóban, szerintem ugyanarra gondolunk mind a ketten. Hogy ott lesz-e még…?

Nem, hogy ott van, de katonák veszik körül, emelik ki az árokból, az út közepét meg félig-meddig elállja egy keki színű terepjáró.

Sztoj. Bumáska? Paszport?

Mutatom. Várnunk kell, míg előkerül valaki, aki beszél magyarul. Elmagyarázzuk neki, hogy Verbőcön voltunk az iskolában, rendhagyó óra, meg költészet napi ünnepség, ilyesmi. És ekkor tényleg valami abszurd történik.

Ez itt a magyar Jób, mondja nekünk a tolmács, és a hulla felé bök az ujjával. Ő az, aki elveszített mindent, és mégis mosolyog. És mutatja az utat Magyarország felé.

Ahogy Toldi Miklós, kérdem, amikor az első ámulat után végre meg tudok szólalni.

Ne viccelj, kérlek, feleli a tolmács. Ő bízik a jövőben, folytatja, mert tudja, hogy bűn nélkül szenvedett, és bűntelenül halt meg. Ezért nem lehet eltemetni. Csak kidobják az ukránok mindig, és ő mindig visszajön. Elégetni sem lehet.

Akkor most mi lesz, kérdem. Közben látom, hogy sötétedik, pedig még korán van. Kora délután.

Őrizni fogják. Bekerítik, és börtönt építenek köréje.

És akkor nem szökik meg?

Mindig megszökik majd, bólint a tolmács. Egyszer a hágóhoz sétál majd fel, ahol bejöttek az ősmagyarok, máskor meg majd oda, ahol a Fehér- és a Fekete-Tisza találkozik. Vagy kirándul a Szinevéri-tóig, s nézi, hogy nyílnak tavasszal a jácintok. Egészen addig sétál, amíg az Úr meg nem könyörül.

És akkor mi lesz, kérdem. Lapos tekintet a válasz. Mi lesz, kérdi Dezső is. A tolmács bosszúsan legyint. Nem olvastátok a Bibliát, kérdez vissza. Aztán ennyit mond csak: tápos magyarok. És faképnél hagy minket. A katona meg integet, hogy menjünk innen, de gyorsan. Elengednek.

Mi történt, kérdi Imre, amikor Beregszászon utol­érjük őket.

Egymás szavába vágva meséljük.

Kizárt dolog, nevet, amikor befejezzük a halottról és a katonákról szóló történetet. Egészen biztosan álmodtátok. Ugyanazon az úton jöttünk, és mi semmit sem láttunk.

Kicsit tiltakozunk, de egyre erőtlenebbül. Lehet, hogy neki van igaza. Még vár ránk egy plusz fogadás a követségen, hiába mondjuk, hogy nem vagyunk éhesek, megsértődnek, ha nem ülünk asztalhoz.

Odakint közben öreg este lett, mire elindulunk a határ felé. Már csak mi megyünk Dezsővel, illetve egy konzuli autó, amelyik átsegít bennünket a határon. Hogy ne kelljen négy órát ácsorogni. Vaksötétben érünk a sorompóhoz, és amikor balra nézünk, a hirtelen felvillanó fényszórók néhány katona sziluettjét világítják meg. A katonák cipelnek valakit egy hordágyon. Le van takarva, csak egy kar áll ki a ponyva alól, mintha mutatna nekünk valamit. Egy halott karja.

Én meg nem tudom, hogy álmodtam-e az egészet, vagy tényleg megtörtént. Abban az országban, ahol sok turista keresi fel tavasszal a Szinevéri-tavat. Mert a jácintok ott nyílnak tavasszal. Egy egész mező teli jácintokkal.