Nem adja könnyen magát Karácsonyi Zsolt nyolcadik verseskötete, a Függőleges állat – többször el kell olvasni, tudatosan belemerítkezve a szövegvilágba. „Ha este kijutsz innen / délben is kijutsz innen / ez nem egy labirintus / ez csak egy állapot” – rajzolja fel az alaphelyzetet, egy a megszokottól eltérően szerveződő térben, térhálóban, „állj meg a délutánban / állj meg a délelőttben / állj amíg koponyádat / fentről éri a napfény”, s e fénytörésben bomlik ki majd egy teljes költői univerzum. Az idézett Kijárat rögtön az elején cselekvésre késztet, társas interakcióra buzdít: „tanulj meg újra járni / tanulj beszélni írni / használd a telefont is / próbálj valakit hívni”, és felvillantja a szabadulás lehetőségét: „csak a jelszót tanuld meg / ez itt már a kijárat”. Ez az első, A módszerről ciklus jelöli ki személyes és személytelen körkörös dinamikáját: „ha nem felejted el a módszert” – „a módszer nem felejt”. Hogy mi a rondószerűen visszatérő módszer, arra barokkosan hömpölygő, ráolvasásként ható sorokban felel: „Ha nem felejted el a módszert, megengedik, / hogy gép lehess. Ha gép vagy, add tovább az infót. / Nem kell kérdezned, mi a pálya. / Teljesen hagyományos módon irányít majd / érzésvilágod jól behatárolt árapálya.”; „Ha nem felejted el a módszert, ajándék vár a túlsó parton, / egy kékeszöld golyóstollpatron, vagy egy áttetsző lény, lehet. / Elengedheted terhedet. Ha nem felejted el a módszert.” 
Ha én lennék a szerkesztő, felmerült volna könyvcímként a második ciklus címe: Az idő Babadagban. Hogy hol van Babadag?

„Ha beállítod a világhálón: legelőször is nem találsz rá. /

Mesterséges áramlat védi. Egy pontusi szigetről sugároz.” De talán érdekesebb kérdés az, hogy mikor van Babadag, tudniillik „a szigetről jól látni a kígyózó időt, a mürmidonok gyászát”. Babadagnak ezek szerint valamiféle saját metaideje van, és ezt látszik alátámasztani az álommotívum behívása is: „amikor alszol, Babadagban vagy.” De ott is ébred az utazó, sőt afféle spirituális ébredésre is gondolhatunk; Babadagban nem vedelhetünk, ott a józanok között járunk. Az egész kötet ilyen, de ebben a versben különösen tetten érhető a földrajzi táj ki-, vagyis bevetülése belső tájjá, a lélek vetítővásznára, a végére tisztán értjük, hogy nem kell megkapnunk a pontos GPS-koordinátákat ahhoz, hogy Babadagba eljussunk, de egyébként is minden út Babadagba vezet. Ezen a szigeten nincs víz, csak kőolaj, „Ha az egészet lángra gyújtod – a sziget mégse lángol. / Csak te lángolsz, mint Brassóban, csak te lángolsz, / mint Prágában, csak te lángolsz, mint a felvonó a Filmben”. Karácsonyi Zsolt a költeményeiben harminchat fokos lázban ég, s e kötetben be is fűt nekünk rendesen.

A későbbiekben történelmi színhelyeken járunk:

a jósda, Trója és Efezus az antik görög partokra repít képzeletben, A vak lovag és fegyverhordozója Doverhez és a ködülte brit/kelta tájakra. Karácsonyi Zsolt versei egyrészt saját geometrikus szabályaik mentén bezárnak öntörvényű világukba, ugyanakkor új szabadsági fokokat villantanak fel, táguló, szélfújta terekbe vetik az olvasót, megteremtve szűkösség és tágasság egymásba játszó, egymást teremtő szinergiáját. Például a Szórás című vers szövegvilága valósítja meg ezt: „Tűnik mind, ami vers még, / most csak a szél jár, / érett mondatokat szór / széjjel a célnál. / Ritmus sincs, a felejtés / fénye világít, / szó csak rajta keresztül / juthat idáig. / Látom, ringat a csend, mint / gondola téged. / Szélperzselt falevélként / gondolat éget.”
Formakészletét tekintve a kötet változatos képet mutat: szabad versek váltják előbb a jambikus lejtésűeket, majd rímes versek sorjáznak; vagy épp következetlen, kócos egy-egy vers, amelybe idővel beszűrődik a forma, és a kezdetben szabad vers ütemhangsúlyossá válik, mint a Június című költemény (személy szerint kedvelem ezeket a kócos verseket, nem minden szerző esetében, de Karánál például igen); ezek mégis egy nagyobb formai/logikai egységbe szerveződnek. A szabad versekről kiderül, hogy nem is oly szabadok, mint elsőre tűntek, a prozódia erősen lírai. A kötet elejétől a vége felé haladva egyre több szerephez jut a rím, a metrum, néha szinte már kényszeresen jambikusak a sorok, ám ez adja a Kara-univerzum szívveréshez hasonlító, szenvedélyes lüktetését. „Az égbolt ismétleg bezárul. A földi lét zsibong, hurráz. / Erdély ma még enyém lehet, és talán holnap Honduras.

Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020, 76 oldal