De amikor mindent sikeresen elintéztem és beültem újra a volán mögé, lefagyott az arcomról a mosoly. A jármű engedelmesen felberregett, ám sem előre, sem hátra nem mozdult, egy helyben forogtak a kerekei. Kisebbfajta jégpályára sikerült leparkolnom. Ha tolatni akartam, a kocsi mögötti kőperembe ütköztem, ha meg előre indultam, egy rövid, de jeges rézsű emelkedett előttem. Sisteregve, szinte egy helyben forogtak alattam a kerekek.

Megpróbálom megtolni – gondoltam. – Hiszen ez a létező legkönnyebb autó, alig hétszáz kiló.

Ahogy kiszálltam a kocsiból, már ott is állt előttem az Angyal. Magas, hosszú hajú, karcsú fiatal lány volt, olyan, mintha az iskolából indult volna épp haza, bár táska nem volt nála. Sildes sapkája alól kifénylett nagy, barna szeme, és mosolyogva kérdezte:

– Segíthetek?

– Óh – gondoltam –, egy ilyen világszép nádszál kisasszony meg a kocsitolás! Nem neki való az. Piszkos lesz a kesztyűje meg a kabátja. Tanácstalanul mosolyogtam vissza rá, miközben ő már oda is lépett az autó orrához.

– Toljuk meg – javasolta.

Én is a motorháztetőre tettem a kezem, az Angyalka a kocsi másik felén készült neki. Annyira zavarban voltam, hogy rá sem néztem, egyből neki-
feszültem az autónak. Egyszer-kétszer nekiduráltam magam, anélkül, hogy összehangoltuk volna az erőinket. A kocsi persze meg se mozdult. Ő vidáman figyelmeztetett:

– Számolok, egy-kettő, és kettőre indítsunk!

Számolt – egy-kettő –, de még így is elvétettem az ütemet. Végül sikerült egyszerre nekifeküdnünk, de közös erőfeszítésünk ellenére sem mozdult meg a világ legkönnyebb autója.

Ekkor Angyalom optimistán körülnézett:

– Segítséget hívok! Látok ott egy szimpatikus úriembert… – És már át is szaladt ahhoz az autóhoz, amelybe épp akkor ült be az a bizonyos szimpatikus Úriember.

A leengedett ablakon át Angyalkám meggyőződéssel magyarázott neki, de ő eleinte csak csóválta a fejét. A kislány azonban nem hagyta magát, addig-addig, amíg végül, ha kelletlenül is, de kiszállt a férfi a kocsiból. Odajött, körbenézte az autómat, majd azt javasolta, hogy üljek a volánhoz és indítsak.

– Előreinduljon, én meg majd tolom. – Úgy gondolta, hogy ha gázt adok, közös erőfeszítésünkre a kocsi felfut a rövid rézsűn a járda széléig, onnan pedig rükvercben, egy lendülettel átugrathatom a hátsó kőperemet.

Pontosan így is történt. Angyalkám, aki figyelmesen állt az autóm előtt a járdán, amikor látta, hogy mekkora gázzal ugrik felé a kis autó, ijedtében felemelkedett a levegőbe. Rémülten a szája elé kapta kesztyűs kezét, és egyetlen szárnycsapás nélkül ott lebegett a kerítés előtt. Megnyugtatón mosolyogtam rá, és még jóval előtte lefékeztem, majd a Szimpatikus Úriember vezényszavára, hátramenetben átugrattam a kis kőpadkán, és már kint is voltam az úttest szélén. Sikeres segítőm ekkor búcsút intett nekünk, Angyalom pedig, már túl az első ijedtségen, ismét a járdán állt, és jókedvűen mosolygott utánam.

– Nagyon köszönök mindent! – kiáltottam neki, és az autóablakon kihajolva visszaintegettem.

Így búcsúztam el tőle. De nem végleg. Ha máskor nem, szenteste, a kis Jézus jászla mellett biztos, hogy újra találkozunk.