Sokat gondolkodom rajta, vajon hol rontjuk el a dolgot? Azt mondják, hogy a jó példa a leghatásosabb tanítás. De hát nálunk a családban mindenki hívő, a nagyszülők is, a szülők is. Kicsi korukban együtt imádkoztunk a gyerekekkel, beírattuk őket hittanra, mára mégis legfeljebb, ha karácsonykor jönnek el a templomba – kezdte a beszélgetést baráti társaságunk megbecsült tagja, az idős tanárnő.

– Az én unokáim meg sincsenek keresztelve – szólalt meg mérnök úr.

– Én a keresztelőt kisírtam nagy nehezen. Kétévesek voltak már az unokáim, amikor megkeresztelték őket. De amikor az atya megkérdezte a lányomtól, hogy nem akarnak-e a férjével szentségi házasságot kötni, olyan gúnyosan utasította el, hogy majd elsüllyedtem szégyenemben.
– Nálunk még nem volt keresztelő, pedig már iskolások a gyerekek. De legalább iskolai hittanra járnak. Sok mindent tudnak már, egész jól el lehet beszélgetni velük a Jóistenről – mosolygott mérnök úr.

– Amíg kicsik, addig jó, nagy szükségük van a szeretetünkre, ragaszkodók, folyton kérdezgetnek. De ha nagyobbak lesznek… Akkor már csak az a sok ostobaság érdekes nekik, amit a mobiljukon, a laptopjukon meg a közösségi oldalakon látnak. Maga az iskola is rászoktatja őket, hiszen gyakran a Facebookon keresztül kapják a feladatokat, üzeneteket – legyintett tanár nénink.

– Rákapnak a képernyőkön át elérhető rengeteg érdekes dologra, és pont úgy lefoglalja a figyelmüket a virtuális valóság, mint a szüleikét. Az enyémek mostanában a számítógépes játékokon lógnak. Ilyen üldözés meg olyan lövöldözés. Egyik sincs még tízéves, de már úgy ismerik a legkülönbözőbb fegyvereket, lézerágyúkat, műholdas kémrendszereket, mintha hivatásos katonák lennének – mondta mérnök úr.

– Inkább mintha terroristák lennének. A legtöbb játék lényege az, hogy lőni kell mindenkire, aki él és mozog – fanyarul mosolygott egyetemistánk.

– A lányok meg a sztárokat, celebeket, divatőrületeket lesik. Filccel rajzolnak maguknak tetkót és kisminkelik magukat, ahogy a bálványaiknál látják – szólalt meg háziasszonyunk.

– A digitális világban azért sok hasznos dolgot is találhat az ember: megtanulhat például főzni, kertészkedni, barkácsolni, varrni. Kozmetikus és divattanácsadó sem kell már: látható a legújabb arcfestés, ruha- és cipődivat. Mindez ártatlannak és szórakoztatónak tűnik. Csak az a baj, hogyha nem vagy naprakész mindebből, félni kezdesz, hogy kinevetnek, félsz, hogy lemaradsz valamiről. Valóságos kényszernek érzi az ember, hogy tudja, mi van a világhálón – fejtegette teológus barátunk.

– Sokszor még a leggondozottabb gyerekek is úgy nőnek fel, hogy a test sok lényegesnek látszó szükséglete mellett a lélek szükségleteire nem jut idő – emelte a tétet tanár néni. – Mi, felnőttek, szülők, nagyszülők is, éppúgy, mint a gyerekek, rengeteg időt fecsérelünk a digitális ketyeréken érkező hírekre, pletykákra. Közben elfelejtünk beszélgetni egymással, elfelejtünk egymásnak segíteni, elfelejtjük megkérdezni egymás gondját-baját, még szeretni is elfelejtjük egymást.

– Köztudott, hogy nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni – összegezte teológus barátunk. – Aki elhiszi, hogy semmi másra nincs szüksége, csak a mesterséges valóság pörgő, csillogó eseményeire, az könnyen lemarad a saját életéről, a hite elhalványul, megfeledkezik a Jóistenről is.