Megkérdezhetném álnaivan, hogy min dolgozol, de miután napi kapcsolatban vagyunk, tudom, hogy három köteted is születőben. Készül egy versválogatás Fecske Csaba legszebb költeményeiből, hamarosan az első novellásköteteddel is jelentkezel, illetve Mint a pinty címmel a gyerekeknek is kínálsz olvasnivalót. Kezdjük az utolsóval. Feltehetőleg a gyerekverskötet áll a legjobban, hiszen a költemények válogatása jó ideje megtörtént.

Valóban, a gyerekverskötetem kézirata teljesen készen volt már csaknem egy éve. De jelentem, most újra sehol sem áll… A novellákat viszont egybegyűjtöttem, meg is lepődtem, hogy ennyi prózát írtam az elmúlt időszakban. Egyelőre harmincöt novella került a kötettervbe. A legszebb verseim gyűjteménye eredetileg a 74. születésnapomra jelenne meg, és jó tervnek tűnt, hogy az éveim számával azonos számú költemény kapjon benne helyet. Drukkolok magamnak, hogy ezeket a terveket meg tudjam valósítani.

Családi kép 1975-ből. A fotók Fecske Csaba archívumából valók 

A gyerekverskötettel meglepsz. Ezúttal is a legendás versmetszésed lassítja a haladást?

Megmetszettem párat, bevallom, de sokat, több mint a felét ki is vettem a kötetből. Nagyüzemi módra termelem a verseket, aztán végül mindent átírok, tudod jól. Én már csak ilyen vagyok, és már ilyen is maradok. Századik újraolvasás után is úgy látom, hogy még mindig lehetne javítani itt meg ott, hiába közölték rangos folyóiratok.

Azért akad egy, amit sosem írtál át.

Igen, van egy négysoros.

Tudod fejből?

„Ez a nyár már félig ősz / ez a szerelem félig árva / ha unsz engem ne időzz / az életem sarkig kitárva.” A legelső verseskötetemben jelent meg, ’78-ban, a Magvető gondozásában. Ezt a versemet igen sok helyen közölték az évek során, mégis ég és föld volt hozzá a kritikusi viszonyulás. Volt olyan szerkesztő, aki azért méltatta, mert tömörsége ellenére sokat mond a szerelemről, de akadt olyan is, aki azt állította, ez nem költemény, csak egy csasztuska… Nem esett jól! Kezdőként egyébként is mindenhatónak tartottam a szerkesztőket. Most elárulok egy titkot: ha visszautasították egy versemet, nem küldtem el máshova, fogtam és szégyenemben elégettem.

Még szerencse, hogy az arnóti otthonodban nincs kályha...

Ha lenne is, ma már bölcsebb vagyok, egészségesebben látom a szerkesztők és kritikusok szerepét. Beláttam, hogy a véleményük nem szentírás. Emberek, tehát tévedhetnek. Évtizedek alatt saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen ízlés- és látásmódbeli különbség lehet két azonos tehetségű és szakmai felkészültségű szerkesztő között is. És akkor még nem beszéltünk a folyóirat koncepciójáról. Ezek bizony szélsőségekhez is vezethetnek egy-egy mű megítélésekor.

Tokaji Írótábor, 1983

Emlékszel ilyen szélsőségekre?

Össze se tudnám számolni, hány olyan alkalom volt pályafutásom során, amikor visszaküldte a szerkesztőség a versemet. Közlésre alkalmatlannak találta. Aztán egy másik szerkesztő örömmel közölte, ódákat zengett róla.

Amikor ilyesmit hallok, mindig az jut eszembe, hogy Babits a Nyugat főszerkesztőjeként sokáig egyszerűen nem volt hajlandó közölni a pályakezdő József Attila verseit. Nem tartotta elég kiforrottnak azokat. Majd, amikor 1929-ben megjelent a költő harmadik – Nincsen apám se anyám című – verseskötete, igencsak megszégyenítő kritikát írt róla Németh László a Nyugatban. Veled is előfordult ilyesmi? Hiszen jó ideje szerepelsz az irodalmi kánonban: 42 önálló köteted jelent meg, nívós irodalmi folyóiratok közlik a műveidet, több nyelvre lefordították verseidet.

Érdekes felvetés ez. Az igaz, hogy ma már több olyan folyóirat is van, ahonnan folyamatosan verset kérnek. Ugyanakkor nem közölnek mindent válogatás nélkül, csak azért mert Fecske Csaba vagyok. A közelmúltban is történt egy eset. Ugyanazt a művet, amit az egyik szerkesztő gyengének tartott, a másik remekműnek nevezett.

Közismert, hogy magasra teszed a mércét, nagy elvárásaid vannak önmagaddal szemben. Alig voltál tizennégy éves, amikor először közölték  egy versed, a Madárijesztő dalát. Hamarosan betöltöd a 74. életévedet. Azt gondolnám, hogy aki hatvan esztendeje ír és megszámlálhatatlan visszaigazolást kapott úgy a szakmától, mint az olvasóktól, az biztos lehet önmagában.

Nem panaszkodom, visszaigazolás valóban akad. De ez nem hoz minden esetben önbizalmat. Ez alkati kérdés. Még mindig van bennem egy kis izgalom, amikor elküldöm egy-egy írásomat valamelyik szerkesztőségnek.

Berekfürdőn 1999-ben, Cseh Károllyal és Szabó Bogár Imrével

És amikor Weöres Sándornak címezted a borítékot?

Furcsa, de akkor nem izgultam. Mert nem reméltem, hogy válaszolni fog. Aztán egyszer csak jött egy levelezőlap a nevemre címezve. Mondta a szögligeti postás, hogy valami Weöres Sándor a feladó. Majd kicsattantam az örömtől.

Tizennégy éves voltál ekkor.

Igen, és már faluszerte híres költő. Ezt szoktam mondani. Fogtam magam, kitéptem pár lapot a vonalas füzetemből, amiben a verseim voltak, és elküldtem neki véleményezésre. Úgy emlékszem, a címét a Szabad Föld szerkesztőségéből kerítettem meg. Dicsérte a rímeimet, a verselés folytatására buzdított. Ha hiszed, ha nem, a kedvenc festőm is azért lett Fényes Adolf, mert a Weöres Sándortól kapott képes levelezőlapon egy Fényes-festmény volt. Weöres nagy példaképem volt, mesterként tekintettem rá. Hogy valóban látott bennem tehetséget, vagy csak nem akart elkeseríteni, máig sem tudom. Állítólag nagyon kedves ember volt.

Térjünk vissza a versmetszésedre, amire talán a Cigánylány a legjobb példa. Azt annyira visszavágtad, hogy egy új verset formáltál belőle.

Annak végül még a címe is megváltozott, Igézet lett belőle. Dombi bácsinak (Varga Domokos József Attila-díjas és Kossuth-díjas író – a szerk.) mutattam meg, akkoriban ő volt a Lyukasóra szerkesztője. Szerette a verseimet. Kedveltem én is az öreget, adtam a szavára. Neki volt a javaslata, hogy sűrítsek rajta és a címet is változtassam meg. Félig viccesen azt szoktam mondani, volt olyan versünk, amit közösen írtunk. A Cigánylány 150 sor volt eredetileg, a végére 34 maradt. Így jelent meg. De képzeld, megjelenés után még levettem belőle a két utolsó sort egy soproni költő barátom – Sarkadi Sándor – javaslatára. Végül 32 sorossá töpörödött. Disztichonban írtam meg.

A jelenlegi kézirataid arról tanúskodnak, hogy szinte teljesen elfordultál a disztichonoktól, és általában a rímektől, a kötött formáktól. Miért? A korszellem hatása?

Talán a korszellem, nem tudom. Nem szeretem már a rímes verseket. Sem írni, sem olvasni. Hozzáteszem, nehogy félreértse valaki, hogy ez a megállapítás a kortárs irodalmi művekre vonatkozik. Valahogy nem érzem mainak az ilyen költeményeket. 2022-höz nemigen illik egy antik versforma. És amiatt is hátránynak érzem a rímet, hogy keretet ad. „Reszelősebb verseket kellene írni, nem ilyen dallamosakat”, mondta egyszer Elek Tibor – az ő véleményére is adok –, talán ez is munkált bennem. Egy biztos, most már nemigen engedem, hogy a dallam uralkodjon a versen. A metafora élteti a verset, a rím csak cifra szolga.

Ha már szóba hoztad az első köteted, beszéljünk a legutóbbiról is. Az Árnyűző életben (amit megjelenésekor az Országútban is bemutattunk) egy egész ciklust szentelsz Marikának, 2018-ban elhunyt feleségednek. Egy helyütt azt írod: „olyan rossz hogy már nem veszekszel / velem”. Hogy érzed, segített valamelyest ez a kötet berendezkedni a nélküle folyó életre?

Negyvenöt év nagy idő. Ennyi ideig tartottunk ki egymás mellett. Született két csodálatos gyermekünk, Hajnika ’73-ban, Zolika ’74-ben. Mindkettő családos ember lett. Most a lányomékkal lakom egy fedél alatt. Marika halála után költöztettek át az Avasról, hogy legyen társaságom.

Hatvanévesen 

2020-ban neked ítélték az Utassy József-díjat. Ez a hír már Arnóton fogadott. Milyen szellemi rokonságban álltál a Kilencek költőcsoport nagyra becsült alapító tagjával? Van valamiféle kapcsolódási pont a műveitek között?

Ide, Arnótra hozta el a díjat Léka Géza és Nagy Gábor, ami külön megtiszteltetés volt számomra. A díjat egyébként 2017-ben alapította Utassy József özvegye, a Pannon Tükör folyóirat közreműködésével, amit aztán átvett a Hitel folyóirat. Feltehetőleg azért kerültem látótérbe, mert hosszú évek óta jelennek meg verseim a lapban. Az a Nagy László-i hagyomány, ami Utassy verseiből kiérződik, rám is erős hatást gyakorolt, ugyanakkor szoros szakmai kapcsolat nem volt köztünk. Személyesen a Tokaji Írótáborban találkoztunk először, valamikor a ’70-es évek elején. Jóska bátor, váteszi alkatú költő volt. Emlékszem, a Zúg március című verséért – amit titokban sokszorosítottak, terjesztettek, így került el hozzám is – rajongtak a fiatalok. Ezzel a verssel egy egész generáció számára vált példaképpé. Én ugyan jóval szelídebb hangon szólok, de ez a metaforákban gazdag világ az én költészetemre is jellemző.

*

Van abban valami sorsszerűség, de legalábbis szép keretet ad a beszélgetésnek, hogy miután készülő létösszegző versgyűjteményéről faggatom, búcsúzáskor megpillantok a ház hátsó udvarán egy bölcsőt. Meg sem szólalok, de a szememben ott lehet a kérdés, mert Csaba máris rávágja: „Igen, az enyém volt. Szögligetről került ide.” Kleó, a csaholó, virgonc német juhász is érezheti, hogy irodalomtörténeti pillanat részese lett, mert hirtelen leül mellénk és elcsendesedik. ,„Több generáció ringott benne. Utánam a lányom, a fiam, de még az egyik unokám is. Apám keze munkája. Kemény fából faragták, mint engem” – mondja mosolyogva, miközben a kapuig kísér, majd megkérdi: – „Ezt is bele fogod írni?”