Egy barátunktól kapom a hírt, amit első hallásra el sem hiszek. Nincs többé a legendás Mozgó nem kevésbé legendás szerkesztője, aki maga is író volt.
Tényleg hihetetlen, hiszen olyannak tűnt, mint akit nem győz le semmi: kicsit visszavonul, összeszedi magát, és kezdi újra. A Képzőművészeti Egyetemen oktatott, mikor megismertem. Fiatalok vették körül, akiket biztatott, szerveződésre bírt.
Később az Irodalmi Jelenben szerkesztett, ahol a remek Verstörténést kezdeményezte. Nagy nevek és ifjak egyaránt kerültek a csapatba – nem egynek ott indult az írói, költői pályája. Ott lehettem én is, szép idők voltak.
Vele kapcsolatban nem üres szó, hogy az irodalmi, művészeti élet jelentős személyisége.
Hatása érezhető, jelenvaló, gondolatai, útmutatása engem is befolyásolt, sőt befolyásol ma is.
Az utóbbi években nem találkoztunk. Az a tipikus „Ej, majd holnap, vagy jövő héten, mikor végre lesz idő kimenni a tizenöt ker'be...”, az tehet róla. Hiszen van még idő. Holott a Fészbúkon váltott szavakból, bejegyzéseiből, melyekben érdekesen és változatlan derűvel közölte nyugdíjas, kertvárosi létének eseményeit és közben született gondolatait, lehetett tudni, hogy beteg. Hol jobban lett, hol műtötték, hol visszaesett – de azt, hogy ez végül legyőzi, nem feltételeztem. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Lehettem volna kevésbé naiv, persze. Immáron nem marad más, mint búcsúzni és megemlékezni. Itt, így. Nem túl sok.
Nyugodjék békében!
