Hogyan és mikor lettél poétává Magyarországon?
Nehéz ennek a kezdő időpontját meghatározni, mert már az általános iskola alsó tagozatában is próbáltam utánozni a költőket, olcsó ragrímekkel megoldott ritmikus szövegeket fabrikáltam. Később, kamaszkoromban pedig szürrealista szabadverseket írtam. Hála Istennek, ezek a próbálkozások mára elkallódtak. Becsületemre legyen mondva, hogy éreztem, a versírás kompozíció, konstrukció, tehát van benne valami szerkesztés, strófák, rímek stb. Már huszonéves fejjel ismertem meg a versformákat.
Rájöttem, hogy ez is egy szakma, aminek vannak tanulható, technikai részei. Ezt egyébként javasolnám a kortárs költőknek is.
Például ráírja valaki a versére, hogy szonett, holott nem az.
Ha van olyan érzés, hogy „költő vagyok”, akkor te mikor érezted ezt először?
Nem tudom, hogy ezt kimondhatja-e magáról valaki? Ez ellen Kányádi Sándor még nyolcvanévesen is tiltakozott.
Rendben van, de azt, hogy zenész, színész, képzőművész ki lehet mondani?
Ha teszem azt, szeretek focizni, és bekerülök egy ötödosztályú csapatba, attól én már labdarúgó vagyok? S a költő mikortól számít költőnek? Ha a Kortárs, a Mozgó Világ vagy a Magyar Napló közli a verseit, akkor már költő? Szóval
egyetértek Kányádival, hogy senki se mondja magáról, hogy költő, de ne is utasítsa vissza.
Tudtommal nincs büntetőjogi felelőssége annak, ha valaki költőnek nevezi magát…
Akkor másképp közelítek. Hogyan kezdtél verseket publikálni?
Egerben a főiskolán működött a Líceumi Paletta nevű folyóirat, s mivel ismertem a szerkesztőjét, küldtem neki néha verseket. Két tanárom, Lisztóczky László és Ködöböcz Gábor ezeket elolvasták és dicsérgették. Olyan tanári hátba veregetés volt ez. Aztán egyszer Ködöböcz tanár úr mondta, hogy vinne tőlem verseket a PoLíSzba. Én azt sem tudtam, mi az. Azt hittem, valami rendőrségi magazin… Egy szépirodalmi folyóirat volt, ma már nem létezik. Rá sem kérdeztem, mi lett a verseimmel, csak néhány év múlva tudtam meg, hogy megjelentek.
Amikor már Pesten laktam, elkezdtem küldözgetni különböző irodalmi lapoknak a verseimet. Volt, amit elfogadtak, volt, amit nem. Volt, amit bánok, hogy elfogadtak, s volt olyan is, amin a mai napig értetlenkedem, hogy miért nem közölték. A lényeg az, hogy úgy éreztem, a megjelent verseim átmentek egy szűrőn, így ezekből állítottam össze első kötetemet, a Szélkutyát.
Igaz, hogy egy főre Magyarországon jut a legtöbb versírással próbálkozó ember?
Nem tudom, máshol hogy van ez, de nálunk így lehet. Nem egy versrovat szerkesztőjétől hallottam már, hogy ha valaki kamaszfejjel vagy éppen élemedett korban ír egy verset, rögtön úgy érzi, hogy a legrangosabb folyóiratokhoz kell eljuttatnia, és módfelett meg van sértődve, ha finoman eltanácsolják a pályáról.
A szocializmusban
szinte csak két kiadó foglalkozott versekkel, tehát volt egy mennyiségi korlátozás, ami minőségi szűrést is
jelentett.
A rendszerváltás után hirtelen elárasztották a könyvpiacot a kis kiadók kis példányszámú verseskötetei, ami azt a látszatot keltette, mintha tele lenne az ország költőkkel. Aki pedig így sem jut publikálási lehetőséghez, vagy nem is akar így megjelenni, annak ott az internet.
Nem mondok neveket, de terjed egyfajta hatásvadász vagy kattintásvadász költészet, amit sokan megosztanak a közösségi oldalakon. Van olyan is, aki
mint egy piackutató, felméri, hogy milyen versre van igény, és legyártja. Ez is megtalálja a maga közönségét.
Elborítanak az irodalmi produktumok az interneten, és nagyon nehéz jól válogatni közülük. Lehetetlen átszűrni ezt az óceánt, hogy néhány igazgyöngyöt kihalászhassunk belőle. Persze vannak olyanok is, akik értéket akarnak létrehozni, de nem céljuk, hogy ők uralják a „köztereket.” És léteznek még a „rétegköltők” is. Ők nem sok emberhez jutnak el, mégis van létjogosultsága a műveiknek.
Hogy látod a mai irodalom helyzetét?
A huszadik században, a második világháború után jóformán csak egy kánon, egy tényleges mérce létezett, benne főként a Nyugat szerzőivel. Más nem, vagy alig. Most viszont egy párhuzamos kánon alakult ki, de a kettő között nincs átjárás. Ez szomorú. Én mindig azt mondom, hogy nem Kertész Imre vagy Wass Albert, hanem Kertész Imre és Wass Albert, hogy őket említsem.
Ne egymást lenullázva, félretolva, elhallgatva legyünk valakik. Olvassuk el, de legalább lapozzunk bele
egymás műveibe, és ne egy kézlegyintéssel intézzük el mondjuk Nyírő József vagy Nádas Péter életművét anélkül, hogy egy sort is olvastunk volna tőlük.
Van az irodalmon belül a hagyományos népi-urbánus szembenállás, de ma ez már sokkal bonyolultabb kérdés. Az nem baj, ha más az ízlésünk, de fogadjuk el, hogy a másik is létezik, hogy a másik is egy világ. Ne zárkózzunk be a saját kis buborékunkba, mert akkor az előbb-utóbb csak azzal fog megkínálni minket, amiről tudja, hogy képesek vagyunk megemészteni.
Papként nyilván nehéz, sőt szinte lehetetlen egyszerre konzervatívnak és liberálisnak lenni, de olvasóként ez sokkal könnyebb. Egyébként azt a szellemi tágasságot, nyitottságot, toleranciát, amit a liberalizmus hirdet, az ő részükről sem látom megnyilvánulni.
Te pap vagy irodalmár vagy? Esetleg pap és irodalmár?
Ez olyan, mintha Esterházy Pétert megkérdeznéd, hogy ő író vagy matematikus? Vagy Németh Lászlót, hogy író-e vagy fogorvos?
Szerintem nem olyan.
Jó, akkor úgy próbálom feloldani ezt a kérdést, hogy vannak pap költők, akik nagyon paposak, a papságuk nagyon rányomja a bélyegét minden írásukra. Bevallom, pap költőinknek azokat a verseit szeretem inkább, amelyek nem annyira vallásosak, amelyek kevésbé „tömjénillatúak”. Nem baj, ha a pap spiritualitása érződik a költészetén, de ha eluralja, az már szerintem kerülendő.
Hozzám az a fajta katolikus irodalom áll közel, ami Pilinszky, Claudel, Mauriac vagy Bernanos
nevéhez köthető.
Tehát a „civilek” kereszténysége?
Nem akarom én zárójelbe tenni a nagyon katolikus verseket, de Sík Sándortól például a Rudolf Czinege tetszik a legjobban. Mécs Lászlótól pedig A királyfi három bánata. Egyébként a pap költők közül talán Puszta Sándor az, akinek a költészetében ezek a dolgok helyes arányban vannak.
Van már a hátad mögött jó néhány vers- és esszékötet, sőt még egy beszélgetőskönyved is megjelent, melyben ötvenhat írót, költőt kértél fel egy kis beszélgetésre.
Igen, ez a Kortársalgó című interjúkötet, pontosabban, ahogy említetted, beszélgetőskönyv. Fantasztikus találkozás volt ez alkotásokkal és alkotókkal. Sajnos négyen már nem élnek „kortársalgóim” közül: Dobozi Eszter, Prágai Tamás, Tarbay Ede és Szkárosi Endre.
Jelenleg min dolgozol?
Két könyvön is, az egyik egy szonettkötet. Ez ötven verset fog tartalmazni. A másik egy esszégyűjtemény. Az a címe, hogy Írók, költők, állatok. Talán kissé meghökkentő a címe, de ebben olyan, korábban folyóiratokban megjelent írásaimat gyűjtöttem össze, amelyek írók, költők állatokhoz való viszonyát mutatják be. Ebben kitérek arra is, hogy például az elefántok, a fecskék, a denevérek vagy a kétéltűek hogyan jelennek meg a magyar lírában.
Egy kis mátraaljai faluból indultál, s nem tagadod meg gyökereidet, a mai napig hazajársz, verseket is írtál róla, mégis Budapest-rajongó vagy.
Budapest annyira inspirált, hogy szerkesztettem egy versantológiát, Költői Budapest, Budapest költői címen. Ebben ötvenhat költő barátomtól (akiknek nagy része nem budapesti) kértem és kaptam Budapestről szóló verset. Nem tudom, ki mondta, hogy Budapest olyan város, amely lassan mutatja meg magát. Azt akarja, hogy sokáig udvaroljanak neki. Vonz ez a ráérős fölfedezés. Nem akarom egyszerre befalni, mert akkor elrontanám vele a gyomromat. Számomra ez a város egy hatalmas ékszeres doboz, amiből mindig kivehetek egy-egy darabot, hogy megcsodálhassam.
