Maszkok

A középnemzedék kiemelkedő alkotója nagyszerű kötettel jelentkezett, amelyben nagyrészt szerepversek állnak. A költő A bárányok hallgatnak szereplőjének bőrébe bújt, így válhatott a könyv egyik alapmotívumává a maszk, másik motívumává pedig a szintén a filmhez kapcsolódó egymás „felfalása”, amelyet metaforikus szintre emel. Írója a könyvet Szőcs Géza és Térey János emlékének ajánlotta. Szőcs Gézával közös vonásuk az apollinaire-i sanzonosság, Térey Jánossal a dramatikus beszédmód. Farkas Wellmann összetéveszthetetlen hangjára és versvilágára jellemző a modern klasszikusság, és a kötött-kötetlen formák közti lebegés. Sorai sokszor drámai jambust idéznek, de a Hattyúdallamokból az ütemhangsúlyos verselés is visszaköszön. Kiemelném a dekoratív, zenei, hibátlan rímelést. Három fogalommal lehetne körülírni a művet: erkölcs, kor, Isten. A beszélő alapállása kritikus és szkeptikus: „Nem tudni, van-e még tovább / hit a felgyújtott templomokban, / fekete, szűk viharkabát / ‒ ismerős eső esik valahonnan.” A kötet tele van az előbbihez hasonló kitűnő vershelyekkel, s alig tudom megállni, hogy ne idézzek belőle többet, például katartikus befejezéseit. A Világok című verset nagy versnek érzem, többek között kedvencem lett a Tengeri spleen és a Hímoroszlán Hejőpapin, és remélem, hogy az olvasók is megtalálják benne favoritjaikat.

Farkas Wellmann Endre: Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021, 80 oldal.

A embert megenni

„Come away Melinda
Come in and close the door
It’s nothing, just a picture-book
They had before the war”
(Uriah Heep)

A embert megenni maszkban nem lehet,
így inkognitóban jöttem:
szívemben parancsolattal, hogy ne ölj!
A embert megenni, így mondták Budapesten,
romló nyelvi közegben dögszag áradt
az itt-ott átszivárgó szlogenekben,
és evés közben tört reám az étvágy.

Az elkárhozás, mint szép, hozzánk tapadt,
gyűrt versekből szőtt halotti gyolcslepel,
öleli át a kort, amelyben élsz,
s mert a szabadságért néha ölni kell
– a embert megenni: hitvallás marad.

A jóízlés uraim, na az! És az elegancia!
Milyen Krisztusról beszél itt minden őrült?
Kiből minden kiveszett, az a törvény fia,
és siratja önnön puszta voltát,
de kinek élni kell, nem lát szövetségest,
és egymás kezét fogva társtalan marad:
jöjjön, Clarice, hagyjuk itt ezt a földet!

 

Kőszobor rózsákkal

Nem mutatja, arcát gyolcsokba rejti,
és megbecsüli, ami eltakarja,
a szégyen nem, csak a szégyen foltja
arcán a pír, a kényes tűzijáték,
mely nézhetetlen, és mely láthatatlan.
Jól őrzi még a szenvedély
az összeszorult gyomorban a rángást,
a percnyi boldogságot, mit aranyárban mértek,
s csak az élettel lehetett érte megfizetni.
Most viszontlátja a hűségben az arcát,
rőt penésszel vonta be a múlt,
megtörik újra, fájdalomba réved,
de bárhogy sajnálja, így alakult.
Nem mutatja már a kőszobor,
bár talapzatán virágcsokrok égnek,
túlit idéző földi illatokban
rózsák reszketnek arccal a szélnek,
és nem enged újra az anyag a szónak,
a pusztulás rémképei
csakráikon az égbe áthatolnak.
Mint minden élő, ők is hazavágynak
– vértanúi egy másik tisztaságnak.