Padre Pio
Adósleveled halomra gyűlt.
Erős hit visz csak át a vizen.
Nem a katlan tűztere vonz,
de az út, mely odavezet, igen.
Te, magadból kilátni képtelen,
szentnek véled a démon arcát?
Lépj bármilyen forgatagba,
ne akarj semmit. Ez a szabadság.
Mert vágyad, vagyonod, híred elillan,
reggeli harmat a fényben –
az öt seb igazságát keresd.
Engedd, hogy elérjen.
Figyeld a záport, szálas esőben
áznak a termőre fordult kertek –
magból virág lesz, gallyból fa nő,
hiszed? Isten is így hisz benned.
1986
Sétáltunk a Szent Mihály-dombon,
mesélt és a kezemet fogta.
Mint Mednyánszky-képen, fény esett
a fákra, a sírokra.
Mécsest gyújtottunk. Megcsókolta
a fejkövet búcsúzóul.
Téli kert lesz, ahol elalszik, mikor
ünnepre virrad és hó hull.
Köd rongya, a fákon varjak,
halványabb nem lesz sosem a kép –
Most én mesélek és ő hallgat,
nála idősebb, ősz gyerekét.
Márai Nápolyban
Berlin és Moszkva terei
felitták rég a tömegek tapsát.
Bombát, repülőt vagy Napot fest fölénk
a velünk született vakság.
Balhit indíthat tévutakra,
s ilyen-olyan szenvedély lobban.
Ülsz, mint a gyermek játéka felett –
a világod darabokban.
