Mezítláb szaladtam a hegyes és szürke köveken, gránátalma levét ittam, lavast ettem kapros uborkával. Hallgattam egyházi énekeket, télen fáztam, nyáron izzadtam. És futottam, menekültem a Szeván-tó mellett, mert üldöztek a mongolok, akik aztán lenyilaztak menekülés közben.

Sevanavank kolostor – ez a nagyobbik templom – a Szeván-tó melett

 

Mindezeket egy egészen furcsa meditációs utazás közben éltem át jó tizenöt évvel ezelőtt, s ráadásul nem egy, hanem két alkalommal is. Órákig feküdtem a földön, és meséltem a mellettem ülő „mesternek”, milyen furcsaságok történnek velem, és az egész akkor öt percnek tűnt előttem. Arra is gondoltam, hogy olyan élénk a fantáziám, akár képzelhetem is az egészet. De hogy miért érkeztem mindkétszer Örményországba képzelt vagy álmodott előző életeim során, arra nem tudtam meg a választ. Most sem tudom, pedig ezúttal tényleg ott jártam.

A homoktövis-lé mindenre jó! – állítja za egykori szovjet katona az út szélén

 

– Átkudá vű prijéháli –, vagyis, hogy honnan érkeztünk ide feleségemmel és barátainkkal együtt. Ezt kérdi oroszul a joviális homoktövisárus a Jerevánba vezető autóút mellett. És mikor meghallja, hogy Magyarországról, boldogan sorolja: – Kiskunlacháza, Székesfehérvár, köszönöm szépen!
Járt már nálunk ugyanis, de nem saját jószántából, hanem a hajdani szovjet hadsereg katonájaként, ám ennek ellenére jó szívvel emlékszik azokra az időkre.

Nem csoda, a fiatalságára mindig szívesen emlékszik vissza az ember.

Mi is örülünk a találkozásnak (ami sokkal könnyebb így, hogy már eljöttek tőlünk), főleg, hogy egészen olcsón adja a homoktövist, ami roppant egészséges, jót tesz a gyomornak – elégedetten simogatja gömbölyű pocakját –, főleg, ha éhgyomorra fogyasztja az ember. Sajnos olyan borzasztóan savanyú, hogy egy hét alatt sem fogyott el az a soványka liter, amit tőle vettünk, bármennyire igyekeztünk is az iszogatással.

De a találkozás tényleg örömteli, nekem meg különösen, hogy végre elhagyjuk a Szeván-tavat, ahol rosszakat álmodtam az éjjel.

Örmény esküvői énekesek népviseletben, Goshavank kolostora előtt

 

Most már biztos, hogy előző életemben Örményországban éltem. (Persze, biztos a halál, gondolom magamban, de akkor miért van az, hogy csak a Szeván-tó mellett álmodom gyilkosságokról és egyéb szörnyűségekről? Miért érzem magam egyébként teljesen otthonosan, miért tetszik a rengeteg szürke kő a tájban, az álmodozó tekintetű örmény lányokról nem is beszélve? Nyilván az egészet bedumálhatja magának az óvatlan utazó…)

Ráadásul

az emberben van valami retróérzés, amely mindig visszatér, ha a volt Szovjetunió területén barangol,

legyen az Kazahsztán, Kárpátalja, vagy mint most éppen Örményország. A nyugati turisták nagy része csupán ezért keresi fel ezeket a tájakat, úgynevezett urbex túrákon vesznek részt, amely csak a szovjetből maradt romos vagy félig kész épületek megtekintését tartalmazza.

Írók székháza Sevanavankban a szocialista múlt építészeti emlékeként bukkan elő a fák mögül

 

Mi is láttuk az Írók székházát a Szeván-tó partján, ahol az épület úgy nyílik ki a tó fölé, mint valami felszállásra készülődő űrhajó, láttunk rakétasilóra emlékeztető metróállomást Jerevánban, és végigsétáltunk acélsodronyok által tartott, ma is jó állapotú függőhídon, a hegyek között.

De minket mégsem csak az urbex helyekre való kíváncsiság – no meg az én képzelt vagy álmodott előző életeim! – hajtott ide, sokkal inkább ennek az ősi népnek a megismerése, azoké az embereké, akik örökös veszélyeknek kitéve élnek itt, a Kaukázus hegyei között már vagy háromezer éve, dacolva asszírral, perzsával, törökkel, mongollal. Akik már Nagy Konstantin előtt, elsőnek az egész világon államvallássá teszik a kereszténységet, nem sokkal később, még a negyedik század végén saját ábécét és írást találnak ki, templomokat és kolostorokat építenek olyan világvégi helyekre, ahol a madár sem jár, s mégis ezek a kolostorok lesznek a műveltség közvetítői, parányi egyetemeket alkotva az óriási és majdnem mindenkit leigázó birodalmak árnyékában.

Garni, az egyetlen ókorból megmaradt templom, naplemente idején a legszebb

 

Nem véletlenül hívják első szentjüket Világosító Szent Gergelynek, mert őáltala terjedt el örmény földön a keresztény vallás és kolostorépítés, ezekből több mint négyezer van ebben a kicsi országban.

Az apró és ablaktalan templomok tornyának legtetején pont annyi fény szűrődik be a kacskarokra, hogy azokat teljes pompájukban szemlélhesse meg az ember. Fekete csuklyát viselő, nagy szakállú szerzetesek szorgoskodnak itt, esketnek, keresztelnek és bizonnyal temetnek is, újonnan faragott kacskarokat állítva a temetői sírokra. Hogy mi az a kacskar? Olyan kőtábla, sztélé, amelybe kereszteket vésnek, de nem a mi vidékünkön megszokottakat, hanem virágmotívumokkal díszített, többnyire nyolc ágban kibomló, életfát is jelképező, néhol egyenlő szárú kereszteket, az örökkévalóságot jelentő gránátalmával, szőlővel, szárnyszimbólumokkal kiegészítve. Egy nép, amely évezredek óta a vulkanikus kövek között él, megtörhetetlensége, sziklaszilárdsága szimbólumaként használja, faragja, vési a köveket ezerféleképpen, de mégiscsak folyamatosan keresztet, kereszteket alkotva fent a hegyekben és lent a völgyekben, szinte megszállott csökönyösséggel.

Nehéz megfogni, mi az igazán lenyűgöző Örményországban. A népművészetük, a hímzéseik, a zenéjük vagy a kedvességük, amellyel az ideérkező külföldit fogadják. A háromezer éves vagy talán még régebbi Erebuni erőd Jereván felett, a Mithras-szentély Garniban vagy a költőien Kövek Szimfóniájának elnevezett bazaltorgonák a középkori Geghard kolostor közelében?

Zorats Karer, a 7500 éves „örmény Stonehenge”

 

Esetleg a mai napig ugyanabban az épületben működő Jereváni Rádió – urbex ez is! –, ahová a szocializmus évei alatt be lehetett telefonálni, mindenféle bugyuta kérdéssel, amire az ott dolgozó munkatársak válaszoltak, s amelyekből később rengeteg vicc született, mint például az, hogy igaz-e a hír, hogy Tbilisziben Moszkvicsokat osztogatnak? A hír igaz, felelte a Jereváni Rádió, de nem Tbilisziben, hanem Moszkvában, nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

Kelet varázsa jön itt, áramlik feléd a jereváni utcán, asszíros arcélekkel, egymástól távol ülő, mély tüzű női szemekkel, kelet varázsa nyugatba mártva. Mindenki beszél valamilyen nyelven (leginkább oroszul és angolul), és szívesen megszólít téged, akár a Vernisszázs (bazár) környékén kóborolsz, akár a Köztársaság téren, vagy a Történeti Múzeum emlékei között barangolva.

És ez akkor is így van, ha nem álmodtad magad előző életeidben Örményországba.