Édesanyám apja, T. Nagy Imre 1895-ben született Köröstarcsán, kamaszkorában Budapesten dolgozott, majd az első világháborúban katonaként bejárta Közép-Európát Galíciától Albániáig. Leszerelés után hazaköltözött, megházasodott, és gazdálkodásból próbált megélni. Önéletírása szerint eleinte gyakran éheztek, de rengeteg munkával végül házat épített, földet szerzett, újságot árult, és elérte, hogy a legkisebb gyermekei már ne ismerjék meg az éhezést.
Az ennivaló mindig is központi kérdés volt a családban, hiszen kilenc gyereknek semmi se volt elég. Alapjában véve húsmentes étrendjük volt, ha a szalonnát – a kor energiaételét – nem számítjuk. A nehéz fizikai munkához erő kellett, és „lekváros kenyéren nem lehet aratni”. Édesanyám gyakran mesélte, hogy nyáron kapott egy szelet kenyeret, amivel felmászott az eperfára, ebédelni. A kenyéren kívül sok tésztát ettek, ha nem volt elég búza, akkor görhe – pogácsa alakúra sütött kukoricatészta – volt az eledel. Előfordult, hogy el kellett adni az állataikat, mert elfogyott a búza, és nekik kellett a takarmánynak eltett kukorica. Mivel Köröstarcsán – amely arról kapta a nevét, hogy a Körös tartja el – laktak, ezért áradás után a gyerekek gondoskodtak a halvacsoráról: a kubikgödrökben halásztak a tapogatóval, egy feneketlen kosárral. Amikor náluk nyaraltam, és kimentem horgászni, nagyapám a lelkemre kötötte, hogy az összes halat vigyem haza. Mindent meg kellett enni, a csontot, a szálkát az állatok kapták. Ételt nem pazaroltunk, ha nagymama házi paradicsomlevének a tetején penész volt, akkor csak azt dobtuk ki, nem öntöttük ki az egész üveggel. A nagyszüleim még akkor is csak módjával ettek, amikor már jóllakhattak volna, hiába kínáltuk, nem vettek másodjára, „maradjon a gyerekeknek”.
Nagyapám mindig szegény ember volt, ezért mindenére vigyázott. Volt egy nagyon fura cseréptányérja, nagynak és mélynek tűnt, de nem sok fért bele. Katonakorában Miskolcon a vasútállomáson vett benne kocsonyát, de vissza már nem tudta vinni, mert elindult a vonat. Betétdíjas volt a tányér, ezért végigcipelte a Felvidéken, Galícián, Csehországon, de mivel nem Miskolcnak jöttek, ezért hazavitte, ha már pénzt adott érte. A körkörös gazdaság számára létkérdés volt, mindennek megtalálta a hasznát. Ha eltört egy cserépkorsó, azt megdrótoztatta, ha elvásott az inge ujja és alja, akkor gyerekruhát szabtak a maradékból, majd törlőrongy lett, és a végén gyújtós. A faluban dívott a megosztásos gazdasági modell is, elég volt, ha csak pár ember tartott valamilyen ritkán használt eszközt – magas létra, daráló –, mert szívesen kölcsönadták. Cserébe nem pénzt kértek, hanem munkát, segítséget. A gyaloglókat mindig felvették az ugyanarra tartó üres szekerek, magától értetődő volt a car sharing. Mivel a faluban csak néhány gazdag embernek volt rádiója, azok esténként kitették az ablakba, akit érdekeltek a hírek, az odasétált, úgy hallgatta az utcáról.
Zéró hulladékot termeltek, talán csak az üvegcseréppel nem tudtak mit kezdeni, az agyagcserép és a kályhasalak már jó volt útfeltöltésre. Szelektáltak is: ami éghető volt, ment a kályhába, ami ehető, megette a jószág. A komposztálás pazarlás lett volna, takarmány lett a növényi maradékokból, jobban hasznosult, és a végén a föld is visszakapta a fontos tápanyagokat, trágya formájában. A kukorica nemcsak ételt adott, hanem tüzelőt is, a csuhéból szakajtót fontak, a csutkából baba készült a lányoknak. Nagyapám megtanult kosarat is fonni szalmából.
A rongynak szánt ruhákról a gombokat levágták: „jó lesz az még”. Nem volt rest lehajolni az utcán egy elhagyott szögért, mert „ezt se kell majd megvenni”. A vécépapír összevágott újságpapírból volt a kerti budiban, és vigyáznom kellett náluk a horgászújságomra, nehogy gyújtós legyen belőle.
Szinte mindent a környékbeli termelőktől szereztek be, az ételeken kívül a ruhát is a helyben termett kenderből készítették. Nagyapám tudatos vásárló volt, ha elment az – akkor még csomagolásmentes – boltba, sose vett mást, mint amire tényleg szüksége volt. Emlékszem, kicsi koromban, amikor együtt mentünk a közértbe, és én elmondtam neki a vágyaimat, mindig megkérdezte, hogy tényleg annyira kell-e az nekem, és biztos, hogy nem lehetne mással helyettesíteni? Miért jobb a túrórudi, mint a túrós palacsinta? Csak olyasvalamit vett, amit máshonnan nem lehetett beszerezni. Amíg dohányzott, dohányt és cigarettapapírt is vennie kellett. De egyszer, amikor éheztek, eladta a maradék cigarettáját, és hazavitte a pénzt. A felesége azt mondta, ugyan mindegy, mert ha lesz pénze, újra elfüstöli. Nagyapám pedig akkor megfogadta, hogy soha többet nem dohányzik, mert nincs rá szüksége.
A nyaralásaim alatt megtanítottak takarékoskodni. A villanyt csak akkor gyújtottuk fel, amikor már semmi se látszott a sötétben. Hűtőszekrénynek ott volt a kerekeskút, televízió helyett meg a rádió, de az se szólhatott, ha nem volt ott senki. A vízzel még spórolósabbak voltak, mert az ivóvizet az artéziről kellett hozni, a többit a kerti kútból húzni. Amikor már engem küldtek el vízért, én se pazaroltam el többé. A használt mosdóvízzel a kertet locsoltuk, annyival is kevesebbet kellett húzni a kútról.
Nagyapám nyolcvanéves korában megírta az önéletírását, amiből nem hagyhatta ki két szegény nővér történetét, akiket ő is sokszor segített ki liszttel, mert éheztek. Amikor a lányok eladósorba kerültek, mégis nagy bulikat szerveztek a legényeknek. Nagyapám rosszallóan írja le, hogy olyankor díszes kendőket vettek, több tepsi pogácsát sütöttek, nem takarékoskodtak az itallal sem. Nagyon nem tetszett neki az ilyen pazarló presztízsfogyasztás. Persze jöttek a legények, „lájkolták” a lányokat és a kiszolgálást, de egy se akarta elvenni őket. Amikor a fiatalabb lány megkérdezte nagyapámat, hogy miért nem kérik meg a kezét, ő azt mondta neki:
A legényeknek tetszik a szép ruha meg a cicoma, meg is eszik a sok pogácsát, de ha arra gondolnak, hogy feleségként is így fogsz költekezni, rögtön elmegy a kedvük a házasságtól. Senki sem akarja, hogy a nehezen megkeresett pénzt felesleges dolgokra költsd. Nagyapám tudta, hogy a legszorgalmasabb férjnek sem fenntartható a túlfogyasztás. A lány meg is fogadta a tanácsát: elkezdett gazdálkodni, a szabadidejében szőtt, font, el is vették feleségül.
Ő is szegény, de szorgos lányt vett feleségül – igaz, korábban szerelembe estek egy középparaszt lányával is, de őt nem adták szegény emberhez – és sikerült is kiemelkedniük, házat építettek, sok gyereket felneveltek. Azért szerették nagyapámat a faluban, mert tudták, hogy dolgos, becsületes – „egy nazarénus nem hazudik soha” – ha kérnek tőle, mindig ad, ha mást nem tud, akkor jótanácsot. Ő is kapott: amikor látták, hogy télen éheznek, munkát adtak neki egy tanyán a jószágok mellett, vagy megelőlegezték a házkölcsön esedékes részletét, amikor elpanaszolta, hogy épp nem futja rá.
Nagyapámat minden gyermeke támogatta, mégis mértékkel élt, elég volt neki, ha addig eszik, amíg elveri az éhét, ha van rendes ruhája, és ha vele van a családja. Nem gyűjtött vagyont, a tárgyak nem sokat jelentettek számára. Halála előtt gyakran mondogatta, nem kell neki díszes síremlék, abból a pénzből inkább látogassuk őt, mert a temetőben már úgysem tud nekünk örülni.
Mostanában, hogy a bőrömön érzem a klímaváltozást, én se veszek semmi olyasmit, amire nincs igazából szükségem, mértékkel fogyasztok, és már nem tesznek boldoggá az új cuccok. Nagyapám jobb világot épített az unokáinak, tartozom neki annyival, hogy klímatudatosan élek, úgy, ahogy ő élt, hogy megőrizzem azt.
