Malacváltság

Egy zömök alak fordult be a kapun. Rongyos nadrágot és foltos inget viselt. Előbbi városi emberre, utóbbi parasztra vallott, a fejébe viszont foszlott huszárcsákót nyomott, miáltal leginkább csavargónak vagy a hülyeintézet lakójának nézhették az udvarház lakói. Faragó János uram, az udvaros leginkább annak is nézte, mivel napok óta másra se tudott gondolni, csak a hülyeintézetekre meg azok lakóira, akikről Lajos úr olvasott a pesti lapokban.

– Ez a Rónay Lajos háza? – toppant a zömök kis ember az udvaros elé.

– Az – biccentett Faragó uram.

– No, a Sándor azt üzeni, három malacot meg egy tehenet adjon át nekem, s már itt se vagyok – azzal sercintett egyet az udvaros lába elé, de olyat, hogy akár félannyival is lehetett volna ürgét önteni.

Faragó uram fölvonta a szemöldökét. A köpcös fickó egykedvűen álldogált, bámult bele az arcába.

– Ne rezegtesse azt a konya bajszát, jóember, mert nem állhatom a bajuszrezegtetőket – jegyezte meg szemtelenül.

– Mit képzel maga…? – horgadt föl az indulat az udvarosban.

– Nono – emelte föl girbegurba, bütykös mutatóujját a jövevény. – A Sándor nem szereti, ha emelt hangon beszélnek az embereivel.

Faragó uram levegő után kapkodott. A másikat ez nemigen zavarta, megint pökött egyet. Ezúttal az udvaros bocskorát terítette be. Szegény ember pontosan úgy nézett ki, mint amikor a kocsmában megrészegedvén félicce bort önt a lábára.

– Várok – tette hozzá az idegen, azzal visszaballagott a nyitott kapuhoz, nekidőlt a félfának, előhúzott egy görbe bicskát a zsebéből, kinyitotta, s piszkálni kezdte vele a fogát.

Faragó uram fölhördült, leköpött lábát úgy rázta, akár a macska, amikor vízbe talál lépni, s rohant be az udvarházba, ahonnan kisvártatva az urasággal bújt elő ismét. A két fölbőszült férfi öles léptekkel közeledett a hívatlan vendég felé. Az uraság kezében ósdi flinta imbolygott.

– Elmegy maga innen a radai rossebbe! – ágált Faragó János harciasan már messziről.

– Nem én – csukta össze a bicskáját a zömök kis ember. – Engem a Sándor három malacért meg egy tehénkéért küldött. Ami azt jelenti, hogy három malac meg egy tehén nélkül én nem megyek innen sehová.

Rónay Lajos meg az udvarosa akkor értek oda a jövevényhez, amikor az befejezte a beszédet. Faragó uram legott a szemtelen fickó karja felé nyúlkált, a következő pillanatban azonban jajgatva hevert a földön, kiterítve, s ha mindjárt agyonütik, se tudta volna megmondani, hogy a csudába került oda. Az uraság a vállához emelt puska tusa mögül vizslatta a furcsa vendéget, igyekezett megőrizni a méltóságát.

– Miféle Sándorról zagyválsz? – kérdezte erős, határozott hangon.

– Egy Sándor van csak a vidéken, akinek a szava erősebb, mint a törvény – villantotta elő sárga, kusza fogsorát a pofátlan betolakodó.

Rónay leengedte a mordályt, s közben gyilkos pillantásokat lövellt az udvarosa felé. Ha a történetünk a mesék birodalmában játszódna, és nem a jó Kiszomboron, az Alföld végtelen vidékén, bizony villámokat szórt volna az a tekintet a szó legszorosabb értelmében, és Faragó János úgy megpörkölődött volna, miként a disznó szokott a böllér késével megtartott szerelmetes randevúja után.

– Hát miért nem ezzel kezdte? – nyájaskodott az uraság.

– Mondtam ennek a tuloknak – vonogatta a vállát a másik. – Tehetek én arról, hogy süket ez az isten-
barma?

Faragó János nagy nyögések közepette föltápászkodott, leporolta a gúnyáját, és meghajtott háttal, reszkető bajusszal leste ura kívánságait. A másiknak felé se mert pillogni.

– Hanem én úgy egyeztem meg a Sándorral a legutóbb, hogy négy malacot küldök neki, tehenet ellenben nem – igazgatta a vállára a puska szíját Rónay Lajos.
A mokány emberke harmadszor is köpött, s ha éppen kacsák totyogtak volna arrafelé, megörültek volna az új úsztatónak, s íziben birtokba is veszik.

– Úgy-é? – kerekítette a szemét.

– Úgy ám! – jelentette ki az uraság ellentmondást nem tűrő hangon. Parancsba is adta az udvarosnak, hogy négy süldő malacot fogjon meg, pakolja rá a kiskordéra, aztán a fiával együtt húzza a jószágokat oda, ahová a vendégük kívánja.

– A Sándort pedig üdvözlöm, adja át neki kend! – búcsúzott a zömök kis embertől Rónay, és kemény léptekkel visszavonult az udvarházba.
Faragó uram gyámoltalanul, dermedten bámult utána.

– Nincs ám sok időm – térítette magához az orcátlan gazember hangja. – A Sándor meg az emberei éhesek. Magamat is beleértve. És ha éhes vagyok, könnyen eljár a kezem. Olykor még bicska is van benne.

Az udvaros erre összeszedte magát, szaporán iramodott a gazdasági udvarba. Előkiabálta a fiát, gyorsan kordéra tereltek az ólakból négy süldő malacot, aztán húzták, amerre húzniuk kellett.

Mikor szürkületre hazaértek, Rónay Lajos a tornácon pipázott. Kérdőn pillantott a cselédekre, mire azok komoran bólintottak. A két Faragó behúzta a kordét a helyére, a fiatalabb még azzal a lendülettel haza is sunnyogott az anyja szoknyája mellé. Hanem az udvaros nagy bátran visszaoldalgott az ura elé.

– Tucatnyian voltak – jelentette alázatos hangon.

– Legalább annyian szoktak – szörcsögtette a pipáját Rónay.

– Instállom, nagyságos uram… – kezdte bátortalanul Faragó uram.

– Hogy miért nem hívtam a perzekutorokat, az érdekel, János? – találta ki a gondolatát a gazdája.

– Ha meg nem sértem nagyságodat… – motyogta a bajsza alatt Faragó.

– Én ezt már régen meghánytam-vetettem magamban, majd alaposan kitárgyaltam a csöndbiztossal is, János – mondta keserűen Rónay Lajos. – Mire ideérnek a perzekutorok, a Sándor meg a betyárjai réges-régen átillantak a Maros sekélyesén keresztül Csongrád vármegyébe, márpedig oda nem követhetik őket a mi vármegyénk hivatalos emberei. Amikor pedig legközelebb erre járnak, ránk gyújtják a házat… Vagy éppen fél Zombort, ha arra szottyan kedvük.

– Nem sajnálja azt a négy szép állatot nagyságod? – kérdezte az udvaros, csak hogy ne álljon ott olyan némán és esetlenül a tornác tövében.

– Jobban sajnálnám, ha leégne a fél falu – Rónay kiverte a hamut a pipájából, kezének egy intésével elbocsátotta az emberét. Még egy fertályórát elüldögélt a székében, nézte, ahogy a lemenő nap fénynyalábjai különös mintákat rajzolnak az udvarra, majd a minták beleolvadnak a félhomályba.

– Rózsa Sándor – dünnyögte magában. – Hogy az ördög tenne oda, ahová kívánlak!