Évszázadokkal ezelőtt még fűszeres tengerillatokat hoztak ide a velencei kalmár szellők, és Tengerfehérvár mellől, Vránából templomos lovagok, keresztes terminátorok jöttek, a tatárok ellen megsegíteni a fiatalon beképzelt, erőszakoskodó magyar királyt, Bélát. Jött velük a király öccse, Kálmán is, aki a pápa és a hadértő világ szerint is Európa legjobb hadvezére volt. Az önkényeskedő Béla az országdöntő pillanatban, Muhi előtt leváltotta Kálmánt a magyar seregek éléről, hogy ő majd okosba megcsinálja. Az ország szent hegyén, Tokajban még a szőlőtőkék is sírtak a bekövetkezett tragédia miatt.
Innen, a hegyről régen még a magyar tengerig is el lehetett látni. Akkor még a magyar jelző nem volt a tenger-kép fosztóképzője. Vajon mikor és miért lett a magyarság rút szibarita váz, és egyáltalán az-é, vagy csak flagelláns tudatunk neuronmezőin, tengerein háborog ez a kép, bénítva a magyarban mindent, ami szép, mindent, ami egy teremtő nemzetet szolgálna, képzeletét felülemelné mocsáros, hazug politikákon. Felülemelné saját magán – Kosztolányi szavaival –, az izgatott, fehér izzásig hevített, szenvedélyektől fuldokló, zajgó magyarságon.
Miután elveszítettük a mi Adriánkat, Tokaj és Fiume, a Tisza és a Fiumara folyócska között félúton teremtettünk magunknak Magyar Tengert, aminek még a neve sem magyar: Balaton.
Amikor egy nemzet ilyen himpellér hazugságokba keveredik, megbillen a lelki tengelye, mint háborodott öregasszonynak, aki a macskáját oroszlánnak képzeli. Ilyenkor – saját józanabb életétől messze – egy nép álmait nyomhatják bundás tévhitek. Ilyenkor egy nép képzeletében a valóság és az álomvilág furcsa táncba kezd, mint vihar előtt az esővel és jéggel terhes fémes felhők a Badacsony fölött.
Itt fenn, a hegyen sokat töprengek a magyar szellem szentségtörően kiegyensúlyozatlan navigálásán ezen a tengeren. Hol egy avas szalonnás gondolkodás világa kísért, hol elképeszt világpolitikai főpapok igehirdetése, farizeus tömjénezők világ-virágvasárnapot hazudó felvonulása. Ilyenkor, mint egy tamburás öregúr csacska dalokat dúdolok magamban aszú vén borokról, olajos illatú rózsákról, dús keblű hölgyekről, régi asszonyokról, akik minden ölelésre gyönyörűbbé váltak, és nemcsak álmainkban, hanem a valóságban is.
Tudnánk-e lelkileg úgy ölelni egy tájat, egy népet, hogy ezzel az öleléssel fölemelkedjen? Fölemelkedjen például egy közönségessé tett tó magyar tengerré. Egy önsorsrontó nép kegyelemmel és olyan jövővel viselőssé, amelyben ismét lángot vet a képzelet. Ha fellobbanna bennünk egy ilyen lélekemelő elszánás, biztosan megáldana minket a Magyar Tengri, a magyarok nagyon távoli istene is.
