„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám” – kezdi Radnóti Miklós a Nem tudhatom… című versét. Amióta gondolkodom azon, hogy gyermekkorom, ifjúságom tájékáról, szülőhazámról, Pasarétről írjak, azóta ez a Radnóti-vers zsong-bong a fejemben. Szépség, kedvesség, mélység és magasság ez a vers. A költő megkeresztelkedésének évében, 1943 szilveszterén mondta el baráti körben, Tolnai Gábornak, Ortutay Gyulának, Major Tamásnak, Kovács Margitnak, Vas Istvánnak. Gúnyolódtak rajta: „Ni csak, ez a hazaffyas – hazafattyas vers? Mit akarsz ezzel, Miklós?”
A feleségén, Gyarmati Fannin és Vas Istvánon kívül mindenki kikacagta. Felfoghatatlan volt számukra, Radnóti túl több munkaszolgálatos kínkeserven, s az állandó fenyegetettség kiszolgáltatottságában hogyan képes a szülőhaza szeretetéről írni, és e szeretetből hitet és reményt meríteni. Hogyan képes hinni abban, hogy bár „sötét pincékbe bújva”, mégis vannak, „akikben megnő az értelem, világít”. S azt végkép nem tudták felfogni, honnan a költőben a fohászkodó remény: „Borítsd ránk, Szűz Mária, virrasztó égi fátylad.” Mikó Ervin szerint azon a szilveszteren így zárta Miklós a versét.
Gyarmati Fanni emlékezete szerint viszont így: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, hazánk védasszonya.” Az ismert záradék: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg” – későbbi változat.
A fájó budapesti kudarc után a vers elsöprő sikert aratott a Lager Heidenau magyar munkaszolgálatosai között. Újra meg újra elszavaltatták a költővel, „mert az – ahogy erről az egyik túlélő vallott – a szívünkhöz szólt, a mi akkori érzéseinket fejezte ki, és nagyon tetszett mindenkinek”. Erőt merítettek belőle. A vers azt a gyermekkort idézi meg, melyből a felnőtt férfi erőt merít. Valami ilyesmi szándékom van nekem is ezzel az emlékezéssel.
A családom 1948-ban költözött Pomázról Pasarétre. Én akkor egyéves voltam. Pasarét Budapest II. kerületében található, gerince a Pasaréti út, melyről lefelé a Budagyöngye, majd az Ördögárok felé, fölfelé pedig a hegyre nyílnak utcák. A mi utcánk, a Küküllő utca a Budagyöngyéről a Pasaréti útba torkollik, az pedig a Pasaréti térre nyílik, és egyenesen a templomhoz vezet. A pasaréti templom, a ferencesek világa a mi életünkben maga volt a „másvilág”. A Rákosi–Kádár-rendszer avas-áporodott, levegőtlen börtönvilágával szemben a szabadság tere; az ötéves tervek ostoba kilátástalanságával szemben a mennyei tágasságba, az értelmes, eleven életbe, az Életbe nyíló perspektíva.
Ezt tudatosította bennem a grúz Tengiz Abuladze 1987-ben látott filmje, a Vezeklés. A film az általunk is ismert világban, egy rendőrállamban játszódik. A főszereplője a teljhatalmú Senki, akinek nevét, a Varlam Aravidzét hiába keressük a történelemkönyvekben, mert az a film alkotójának találmánya. Az „Aravidze” nevet a grúz aravin szóból alkotta, mely magyarul senkit jelent, a „Varlam” a zsidó „Barlaam” névből származik és isteni leszármazottat, Istenfiat jelent. A filmbéli Senki, Aravidze, ugyanúgy, mint a római császárok, istenfiúi rangban istentelenkedik huszadik századi kivitelben: a bajusza Hitleré, a szemüvege Berijáé, a fekete ing és a hózentráger Mussolinié.
E „Senki” uralta világban az utak a semmibe, azaz a megsemmisítésbe, megsemmisülésbe vezetnek. Felejthetetlen a film zárójelenete. Egy öreg nénike, batyui alatt meggörnyedve egy néptelen utcán botorkál, majd bekopog egy ablakon: „Mondja, ez az út vezet a templomhoz? Ez a Varlam utca. Ez az út nem vezet a templomhoz” – kapja a választ. „Akkor mi szükség van rá? Minek az az út, ami nem vezet a templomhoz” – mormogja, már csak magában a nénike.
A Pasaréti út a templomhoz vezet. Számomra a hit, a remény és a szeretet útja. Út, amelyről sokszor le-letérek, de amelyre e tévelygéseimből is újra meg újra vissza-, rátalálhatok, egy szóval: rátérhetek, azaz megtérhetek.
Ezen az úton, a Pasaréti úton velünk, a templomba jövet-menet, sok csoda, csodadolog történt. Gyerekként édesanyámmal, testvéreimmel csaknem mindennap megtettük ezt az utat. Odafelé sietősen, ha jó formában voltunk, öt perc is elegendő volt. Visszafelé, az más. Kicsi gyerekként, édesanyám barátnői körében, a templomos nénikkel volt az másfél-két óra is. Meg kellett tárgyalniuk az előző nap történéseit, azokat a bravúrjaikat, hogy
a semmiből, az alig fizetésekből milyen fantasztikus praktikákkal sikerült az előző napot túlélniük. Egymás túlélési leleményeit tanulékony figyelemmel hallgatták, és harsány elismeréssel díjazták.
Ez volt az ő szupervíziójuk. Azt persze nem tudták, hogy ez az, de attól még kiválóan működött.
A hallott prédikációkat is kitárgyalták. Vetélkedtek egymással, ki hallott ki belőlük több megszívlelendőt. Sokszor lehetett érezni, hogy lángol a szívük, ahogy fejtegették az Írásokat. A szentmiséket latinul mondták. Megütötte a fülüket a sokszor emlegetett két szót: „Dominus vobiscum.” Mit jelent? – kérdezgették egymástól az úton. Jolánka néni, akinek a kezében aktatáska is volt, tudta és mondta: „Az Úr veletek.” Nahát? – volt rá a reakció. A nénik menettempója, ahogy úti meditációjuk mélyült, egyre lassult. Idősebb testvéreim, s aztán később már az ikertestvéremmel mi is önállósítottuk magunkat a visszautakon.
Ezek a bandázások időigényesebbnek bizonyultak, mint a nénik szupervíziós, meditatív ballagása, és persze egészen más természetűek voltak: időtlen-idétlen bolondulások. Megesett, hogy betértünk az utunkba eső eszpresszóba, kezünkben lóbálva hegedűinket, ajánlkozva: hegedülnénk itt egy kis pénzért. Csodálkoztunk, hogy nem kellettünk.
A csodák csodája azért mégis a májusi Pasaréti út volt. Litániára menet mindenfelől virágpompa, virágtömjén illata. Szabadon áradt, mert akkor még – az ötvenes-hatvanas években – nem nyomta el, nem mérgezte meg az illatot a forgalom bűze. Egy levélrészlet jut eszembe, a kárpátaljai Nagyszőlősről kaptam a kilencvenes évek elején: „Hála a benzinhiánynak, a városban szőlővirágillat lengedez.” A Pasaréti út – ahogy említettem – a tágas térre, onnan pedig a pasaréti templomba vezet, ahol új csoda várt ránk. A mennyei fényekben úszó szentélyben, egy aranyló fém domborművön megelevenedik a 45. zsoltár: „a királynő áll / Ofir aranyával ékesítve, / (…) / arannyal átszőtt ruhában”. A királynő a Szent Ferenc Rend Királynője, Mária, aki előtt, szintén arany, kiskirályi ornátusban a már nem karon ülő Kisjézus.
Mikor ministrálni kezdtem, szerénytelenül megállapítottam, hogy ez én is lehetnék, sőt, hasonlít is rám, „kisebb testvér”, az én kisebb testvérem. E dombormű hátteréül szép fehér drapéria szolgál, mely ilyenkor, májusban eltakarja a falfreskót, Szent Antalt a Kisjézussal. Nem bántam, sőt mindig reménykedtem, hogy a jobbról-balról feszes vigyázzban gyertyát tartó, nagyra nőtt, karót nyelt angyalokat is egyszer majd ilyen jótékony lepel takarja el. De ez a gyermekkori vágyam sosem teljesült. A Májusi Madonnát, az arannyal átszőtt ruhájú királynőt mindig vártam. Végre, hogy „itt van május elseje...!”
Ezt a különleges szépségű domborművet a negyvenes évek elején, Kákonyi Konstantina (1908–1998) kalocsai iskolanővér tervei alapján Leszkovszkyné Galyas Margit készítette. Érdemes az alkotás titkaiba is belesni. Tényleg arannyal van átszőve a királynő ruhája? Hála Istennek, nem. A hulladékfelhasználás „istenien” szép példája ez az aranyló dombormű. Ugyanis a királynő ruhája az amerikai ömlesztettsajt-adomány fémdobozaiból készült. A doboz külsején, ott a nagy vörös kereszt, alatta magyar nyelven is a felírás: „Az amerikai nép adománya.” A doboz nem festett belseje tündöklőn arany ragyogású, ebből lett a Kisjézus és Mária királyi ruhája, „az arannyal átszőtt ruha”.
Illett ez az átváltozás a Szent Ferenc Rend Királynőjéhez, aki éppen szegénységében, alázatos szolgálóleány voltában emeltetett a legmagasabb méltóságba. A Regulában Assisi Szent Ferenc ugyanazzal az állandó jelzővel illeti a vállalt, megélt szegénységet, mint amivel Istent magát illeti, nevezi meg: „Legfölségesebb.” Éspedig azért, mert a szegénység a Legfölségesebb által megszentelt állapot: „Az Úr szegénnyé tette magát érettünk e világon” – mondja. Az e földön vállalt szegénységnek a Regula szerint a mennyek országában királyi méltósága van.
Ennek az igazságnak hirdetője a Pasaréti Májusi Madonna.
A negyvenes évek háborús viszonyai között az alkotóknak csak ez a hulladék, ez az adomány-sajtosdoboz állt a rendelkezésükre a királynő „arannyal átszőtt ruhája” megalkotására.
De az alkotás szent folyamatában a közönséges is átlényegül. Ahogyan ezt Kákonyi Konstantina meg is fogalmazta: „Az alkotási folyamat az, ami alakít, újjá alkot, jelentést és szépséget kölcsönöz a közönségesnek, a mindennapinak.”
Pasarét csodája: a hulladékból a Királynő „arannyal átszőtt ruhája”, a szegénységben megélhető gazdagság paradoxona. Élő, eleven közösségi élet, pazar oktatások, hittanórák, kirándulások, táborok állandó vészhelyzetben. A körülmények alkalmatlanok, az alkalmak viszont csodálatosak. Micsoda élet volt a torony alatt, a pincében, a toronyszobában! Rongyszőnyeges lócáin szorongtunk úgy negyvenen-ötvenen a hittanórákon, énekkari, zenekari próbákon, karácsonyi pásztorjátékokon… Kis fekete vaskályha ontotta a meleget, no meg minden egyebet, néha kirobbanó formában volt, ijesztegetett, szórakoztatott. E multifunkcionális teremnek két ékessége is volt: egy feszület és egy légoltalmisziréna-berendezés, az ügyesebbje működésbe is hozta, felkeltve a hatóságok érdeklődését és az atyák riadalmát.
Pasarét „nekem szülőhazám”. Nem nosztalgia, hanem olyan eszmény, melynek sziréna hangja bele-belesüvít a lelkembe, és kérdezi: éled-e ezt a megcsodált „legfölségesebb szegénységet”? Azt „nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent”, azt azonban tudom, hogy jól teszem, ha mindannyiunkért kérem: „Borítsd ránk, Szűz Mária, virrasztó égi fátylad!”
