Az öt ciklusba szerkesztett, összesen nyolcvanegy költemény leggyakoribb témái a múltba tekintés, emlékezés, visszatekintés az ifjúság éveire, végigvonultatva benne a rózsa motívumát.
A kötet borítója is ötletesen kapcsolódik a címhez és a témához: rózsavörös a fedél, a cím fekete téglalapban. Fekete rózsa persze nincs a természetben, kizárólag mesterségesen állítható elő. A címsor inkább márványtáblába vésett sírfeliratnak tűnik. A fedélen legalul egy baljóslatú fénykép látható fehér kövekkel, rajtuk piros festékkel, mintha kiömlött vér lenne.
A hátsó borítón olvasható mottó is komor hangulatú, az utolsó két sora szintén az elmúlásra utal: „Mutatják, mi sodródik tova, mi marad. / Vége lesz mindjárt, s nem történtem meg.”
A költő korábbi munkásságában is előszeretettel jeleníti meg a rózsát mint szimbólumot (A kancsólakó kígyó, Képversek, A térre én…), valamint számos tanulmányt is írt az európai, keresztény és muszlim rózsakultuszról. (A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában, Athenaeum, Budapest, 2020; Allah rózsái, Terebess Kiadó, Budapest, 2000)
Ez utóbbi tanulmánykötet utolsó fejezetében pedig részletesen kifejti, hogyan kapcsolódtak össze a középkorban a muszlim és keresztény rózsatradíciók, illetve miképpen használták a rózsaféléket a virágkertészet mellett a gyógyításban és a gasztronómiában.
A rózsához kapcsolódó vallási, mitológiai toposzok szintén jelen vannak Az utolsó rózsához-ban is, Géczi a kultúrtörténész pontosságával ábrázolja mind a saját életében, mind az európai történelemben fontos helyszíneket (Padovai ének, Halstatt, Metamorphoseos).
A plasztikus tájleírások mellett Géczi költészete erőteljesen hat az összes érzékszervünkre. A kibontakozó élőkép mellett szinte halljuk a tenger morajlását és a sirályok vijjogását, érezzük a sós víz, valamint a növények illatát:
„Dagálykor vízjárta széles tengerperem. / Szittyótő pálcikalevél-csokra. Félig / nyílt sóvirág. Jeneszter, levéltelenül. / Kövek között kagylóhéjak. A szemközti / partról átúszik a donogás.” (A Makirina-öbölben)
A versek felépítése rózsabokor-jellegű: szerteágaznak a történelmi utalások, a személyes emlékek és az önreflexív gondolatok, hogy azután összeálljanak egységes egésszé. A köteten belül kisebb versciklusokat, „verskertet” alkotnak (például Tanulságok, Újra, háromszor, árnyékkal, A rózsákról, A múltról, az Utolsó vers és A dolgok legmélye).
A „verslugas” jelleg a váltakozó rímtechnikákból is adódik: a költemények zömmel szabadversben íródtak, de előfordul – egy versen belül is – a szabad versforma, a páros rím, és a visszatérő rím váltakozása.
„Ha az évek mélyére vájok, / ötszázféle alakban találok magamra, / árnyékba félig bújva, / félig fénnyel betakarva.” (A múltról)
Az Anzixban pedig az ölelkező rím váltakozik a bokorrímmel.
„Akkor a kutya utánaúszik, / és a mély vízből kiráncigálja. / Áll a parti köveken, hol nyalja / az arcát, hol a vizet kihányja.”
A költői képek színeiben gyakori a fehér, a piros és a vörös árnyalatai, mint a rózsa színei. A rózsa mellett a tenger, a vízpart szintén visszatérő motívumok. A tenger, az ég kékje, a rózsa vöröse, a piros-fehér, gyakran alkalmazott kontrasztok, az idő múlásának, egyben a szenvedély halványulásának allegóriájaként.
„…nyár közepe múltán, az ilyesmire ügyelni kell. / A rózsák abbahagyják a virágzást, / színüket vesztik, mint kármin a tejben.” (A rózsákról)
A kötetet záró költemények, az Utolsó vers, illetve A dolgok legmélye végszóként csengenek, akár az életmű befejezéseként. Remélhetőleg nem a legutolsó Géczi-kötetet tartjuk a kezünkben. A virágok elhervadnak ugyan, de a vers örök.
Géczi János: Az utolsó rózsához, Pesti Kalligram, Budapest, 2023, 158 oldal