Az Őzek nyara a maga látomásosságában reflexió, látlelet az elmúlt évtizedek környezetrombolásairól, illetve azok következményeiről, legyen szó akár a klímaváltozásról, akár a háborúk pusztításairól. Sebestyén Ádám az emberiség bűneivel szembesíti az olvasót, anélkül, hogy ő maga vádaskodna vagy ítélkezne.

A kötetben szemünk elé táruló tragédiákat, katasztrófákat szikár tárgyilagossággal, már-már verses tudósításként vetíti ki a szerző, mindezt a rímek elhagyásával, így némelyik mű prózaversnek hat.

Az ábrázolásmód naturalisztikus, egyszerre több érzékszervünkre kíván hatni. Ettől válnak néhol filmszerűvé is a költemények.

„Távolodóban a zivatarfelhő. A pókhálókon gömbölyű cseppek / gyöngysorai. Őzek taposta ösvényen egy csapat elszánt ember / csörtet. Talpuk alatt kilapult fűszálak. / Sóhajtani sem mer a megbénult erdő.” (Áldozatok)

Az Őzek nyara központi témája az értékvesztés, értékválság, a fogyasztói társadalom önpusztító életformája. E krízis egyik lehetséges okozója a kötet üzenete szerint a transzcendens megtagadása, elutasítása, amely felcserélődött az anyagi világ hívságaival.

„Főnixként lobban a város, mégis érezni, hogy tündöklése bizonytalan. / Elüldözte őrangyalát, gondolván, a káprázat korába lépni veszélyes. / Őrangyala vissza se nézett, s most sok ezer gyermek keresi zokogva képzeletbeli játékait.” (Búcsú az őrangyaltól)

A címadó költeményben szereplő őzek a szabadságot, az önmagát megújítani képes, tökéletes Természetet szimbolizálják, amelyet az ember a maga tökéletlenségére, kényelmére torzított.

„Agancsot hullajtva búcsúznak hamuvá égett nappalaiktól. / Éjszaka látni csak őket, / mikor parkok után kutatva járják / a várost, majd reggelre eltűnnek nyomtalanul. / Még a kutyák sem érzik az utcákat beterítő prédaillatot.” (Őzek nyara)

A kötet három versciklusa lényegében három idősíkot ábrázol. Az Istenek játszótere a jelent és a közeljövőt mutatja; az istenkomplexusban szenvedő emberiség felelőtlen döntéseinek következményeit láthatjuk.

„Darabokra tört lombik az ég. A felhőfoszlányok / közt halva született életek sejtmaradványai. / Összekuszált láncok egy végtelen időhurokban.” (Istenek játszótere)

A következő ciklus – melynek címe szintén Őzek nyara – versei leginkább utalásokat tartalmaznak a tovatűnt, eltékozolt „aranykorra” (például Őskor, Plüsstemető, Partunk, Tisztítótűz). A friss levegő, a zöld pázsit, a tiszta égbolt, a négy évszak váltakozása immár távolodó emlék.

A kötet záró ciklusa a Sárkányetető. A jövő a végítélet után, feloldozás nélkül; nem látni a fényt az alagút végén (Sírkert, Utolsó napok, Mindenki sorra kerül, Jelenések). A költői én a már lezajlott apokalipszis krónikása. Mintha egy elhagyott temető sírfeliratait látnánk, ahová már senki sem visz koszorút.

Az Őzek nyara egyúttal vészjelzés, figyelmeztetés, amely szerencsére nélkülözi az érzelgősséget. Ugyanakkor felteszi azt a súlyos kérdést, a kincseink miért akkor válnak igazán fontossá, amikor már tönkretettük, feléltük, atomjaira amortizáltuk őket?

Sebestyén Ádám nem ad direkt választ, nem biztat semmi jóval. Azonban kötetének egyik fő erénye, hogy nem akarja megmondani a „frankót”. Nem agitál. Annál inkább rávezet az egyéni felelősségvállalás kikerülhetetlenségére. Többször is rávilágít a kifogáskeresés, illetve a mások mindenkori hibáztatásának zsákutcájára. Sebestyén nem görbe, hanem törött tükröt tart elénk. De vajon képesek leszünk-e felismerni a probléma, a veszély egészét egy-egy szilánk tükröződésében?
A kötet másik erénye a következetes felépítettsége, mivel az utolsó oldalakra e „töredezett tükör” egységes egésszé áll össze, mintegy a jövő mementójaként.

Az Őzek nyara, ha mondanivalóját tekintve nem is, megszerkesztettségében, stílusában azonban bizakodásra ad okot a kortárs magyar líra jelenét, közeljövőjét illetően. A szerzőjétől remélhetőleg születnek még hasonlóan fajsúlyos opusok.

 

Sebestyén Ádám: Őzek nyara, Napkút, Budapest, 2022, 72 oldal