•Mindenekelőtt gratulálok a Méhes György-díjához. Milyen érzéssel tölti el ez az elismerés?
Köszönöm. Amikor fölhívott az Írószövetség elnöke – már eldöntötték, hogy én kapom a díjat – azt mondtam, beteg vagyok, öreg, adjátok egy fiatalnak. Erős Kinga azt válaszolta, hogy ő ilyet nem hallott még. De komolyan mondtam! Mire közölte, ezt nem lehet fiatalnak adni, nekem szavazták meg. Van annyi díjam, hogy szégyellem! Egyébiránt ilyen ügyekben tisztességesen jártam el, soha egy telefont sem engedtem meg magamnak, hogy szavazzál rám, hogy írjál rólam. Nagy Gáspár költő volt a legjobb barátom, őneki sem mondtam, hogy írjál rólam. Ha akar, ír, ha nem, nem. Ilyen egyszerű az élet. Attól még tiszteletből dedikálhattam neki.
•Műszaki területen kezdte pályafutását. Honnan támadt az érdeklődése az irodalom és a képzőművészetek iránt?
Édesapám géplakatosként dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt, mosással egészítette ki a szűkös keresetet. Négyen voltunk testvérek. Az egész családnak ötven könyve ha volt összesen. Fejtő Ferencnek – aki szintén kanizsai születésű – a regénye ott állt a polcon, valamint egy nagyon szép Petőfi-kötet acélmetszetekkel, 1870-es évekbeli kiadású. Amikor betegek voltunk, édesanyám mindig a kezembe nyomta a kötetet, így hát gyermekkoromban olvasgattam, és tízéves korom körül, bizonyára Petőfi hangja, zenéje hatására, írtam egy verset. Alig emlékszem rá: „Itt az ősz, itt az ősz / hullnak a levelek / dúdoló muzsikát játszanak a szelek / sárgul a diófa koronája / színes levél szőnyeg a földre pingálva / (a végén a hó eljöveteléről írtam valamit) / beteríti az egész vidéket / itt az ősz?, itt az ősz? / itt van, el is mégyen.”
Az átlagosnál egy fokkal jobban fogalmaztam. Barátaim mesélik, miket olvastam fel a középiskolában. Különösen fogékony lettem az irodalomra. 1956-ban (tizenöt éves voltam, másodikos) egy kioszkban megláttam az Igaz Szó című lapot. Megvettem, két forintba került, és néztem, a Román Szocialista Köztársaság lapja. Kérdeztem, miért nem románul van? A szülők féltek Trianont elmondani. Az iskolában nem lehetett erről beszélni. Így szembesültem először azzal, hogy van egy olyan rész, amely hajdanán Magyarország volt. Akkor ezt a lapot elolvastam, és ez olyan lendületet adott, hogy utána mindent olvasni kezdtem ebben a témában.
•Ekkor támadt fel az érdeklődése a határon túli magyar irodalom iránt?
Igen. Próbálkoztam, kezdeti írásaim – gyerekkori versek – itt-ott, például a Somogyi Néplapban megjelentek, nem tekinthetők komolynak. Mindig gondoltam, hogyha többet tudok, mint a többiek, előbb sikerül bekerülnöm a nagyobb folyóiratokba.
Tisztában voltam vele, Budapestre kell jönnöm, mivel itt van az irodalmi és a színházi élet központja.
Amikor 1963-ban idejöttem, a következő problémával néztem szembe: ha nincs lakásom, nincs állás, ha nincs állásom, nincs lakás!
Jelentkeztem a Csepel Vas- és Fémművek Központi Tervező Irodájába, ahol épületgépészettel foglalkoztak. Szerencsére nekik volt munkásszállójuk a Kossuth Lajos utcában, négyen osztoztunk egy szobán, de az igényeimnek akkor ez megfelelt.
Kezdetben tuskihúzóként dolgoztam, később mint műszaki rajzoló. Eleve nem akartam én megtanulni ezt a szakmát, mert tudtam, hogy itt úgysem maradok. Inkább az irodalom, a művészetek terén képeztem magam. A rajzolás mellett ez borzalmas volt, mert nyolc órán keresztül égette a szememet a papír. Munka után egy órát pihentem a szállóban, ezután minden este hattól éjjel kettőig írtam-olvastam. Tudtam, nekem ezt kell csinálnom.
Amikor innen kirúgtak, az Élet és Irodalomnak és a Tiszatájnak küldtem kis cikket a kárpátaljai magyar irodalomról. A hatvanas évek végén vagyunk. Sándor Lászlónak, az igazgatónak nagyon megtetszettek az írásaim, fölhívott – akkor tán éppen segédmunkásként tengődtem –, hogy szeretné, ha a Gorkij Könyvtárba mennék dolgozni. Odavitt. Éppen folyóiratokat, könyveket rakosgattam egy alkalommal, behívatott, megkért, hogy ezt és ezt az embert – orosz munkatársunkat – figyeljem. Mondom, Laci bácsi, megkérhetsz, de én ezt erkölcstelennek tartom, ilyenre nem vagyok hajlandó. Erre egyik nap beparancsolt az irodájába, ülj le, mondta, leültem.
„Vedd tudomásul, ki vagy rúgva!”
Visszakérdeztem, miért? Rosszul dolgoztam? „Énnálam az, hogy ki hogyan dolgozik, nem számít!” Ez volt a válasza.
Kirúgtak megint, de akkor változás történt a Kortársnál. Nyilván a politika Simon István népi költőt el akarta tüntetni, legalábbis a folyóirat éléről. Nekem a Kortársban, 1969 körül, az erdélyi Szilágyi Domokosról, Király Laciról egy-két kritikám megjelent. Személyesen nem ismertük egymást Simonnal, mégis a kritikám alapján felvett félállásba, Jankovics Józseffel együtt.
Ő kitűnő irodalmár volt, nemrég halt meg.
Az erdélyi irodalomhoz való vonzódásomról: Kolozsvárt, Kányádi Sándoréknál sokat tartózkodtam.
Általában a főtéri Continental Szállóban, a régi New Yorkban laktam, Kányádi pedig a Calea Horea 48. alatt. Éjjel egyig beszélgettünk, ám úgy látszik, nem volt elég, mert utána mindig, egy besúgó kíséretében, eljött velem a szállodáig. Egy kilométert mentünk, de mivel még nem fejeztük be a disputát, szépen visszakísértem az otthonáig.
Fájdalmam is van. Az Írószövetség nevében két embert búcsúztattam a Házsongárdi temetőben. Bálint Tibort, a szenzációs írót, a Zokogó majom szerzőjét (filmsorozat is készült a regényből), és a ragyogó költőt, Lászlóffy Aladár közeli barátomat.
•De nemcsak az erdélyi magyar irodalomra szorítkozott az érdeklődése.
Első kötetemet, a Dunának, Oltnak (1984) címűt úgy szerkesztettem, hogy a nyugati magyar irodalom is benne legyen. Mivel ők is a nemzet részei. Vagyis nemcsak az elcsatolt részek érdekeltek, hanem „a Bécstől Ausztráliáig terjedő földrész” alkotói is. Fontosnak tartottam, hogy ők is jelen legyenek az „ötágú sípban”. Szerencsére sikerült. Minek örültem a legjobban? Annak, hogy Cs. Szabó Lászlót fölfedezhettem magamnak. Tizennyolc könyvét fél évig olvastam, jegyzeteltem, így született meg a Cs. Szabó László, az esszéíró című tanulmányom. Ez a nyolcvanas évek elején volt. Elküldtem a Jelenkornak. A főszerkesztő azt írja, jaj, Lajoskám, ez zseniális! Két hónap múlva jön a levél, ne haragudj, nem tudjuk közölni. Eltelik pár hónap, a debreceni Alföldnek készült a nyugati magyar irodalomról szóló összeállítása. Elküldöm, a főszerkesztő reakciója, jaj, hát ilyen nem is volt, satöbbi, két hónappal később írja, nem tudjuk közölni! Annyira bedühödtem, megírtam Cs. Szabónak, hogy a müncheni Új Látóhatárnak fogom elküldeni. Azt válaszolta, ha ott jelenik meg, biztos, hogy az itteni könyvemből kiveszik a tanulmányt.
Ő sokkal jobban örülne a magyarországi megjelenésnek. Abban az időben a győri Műhely még negyedéves helytörténeti lapként működött, nekik postáztam, végül ott jelent meg. Nagy balhé lett belőle. De az igazi borzalom a Népszabadságban E. Fehér Pál kritikája a könyvemről. Háromhasábos cikkében fölrótta, hogy én odáig ragadtatom magam, hogy a Szabad Európa adásait harsány kultúrmisszióként értékelem. Az eszébe sem jutott, hogy Cs. Szabó hajdanán a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője volt. A régi, esszévé emelt firenzei tudósítását dicsértem. Bemegyek a Népszabadsághoz, Pándi Pál kulturális rovatvezetőhöz: „Kérem, itt van a könyvem, nézzük meg, hol szerepel benne a Szabad Európa.”
„E. Fehér Pál Moszkvában van, egy hónap múlva hazajön, akkor rátérhetünk.” Rá is tértek, semmitmondó helyreigazítás mellett folytatódott a gyalázásom.
•A tanulmánykötetek mellett kritikákat is ír. Ezt egyfajta értékközvetítésnek fogja fel?
Mindenképpen kilógok a szakmából. Tudniillik
én a kritikát azért írom, hogy ne a szakma, tíz ember, hanem a nagyközönség tudjon hozzájutni az értékekhez.
Mert az, hogy milyen a filozófiai fizimiskám, hány idegen szót ismerek, senkit nem érdekel. Valakitől visszahallottam: a pártközpont által összehívott egyik folyóirat-értékelésen Tóth Dezső miniszterhelyettes említette, hogy a kritikában két borzalmas, egymással ellentétes, távoli pont van. Az egyik Kulcsár Szabó Ernő, aki érthetetlen, a másik Szakolczay Lajos, aki azt gondolja, hogy a kritika az vers.
Persze, olvashatóan, ugyanakkor szakmailag pontosan szükséges fogalmazni, de fölösleges fitogtatni minden tudásomat. Mert, mint említettem, nem a szakmának írunk, hanem a nagyközönségnek. Számomra fontos, hogy az általam vázolt értékek miatt legyen kedve kézbe venni a könyvet.
Nagyon nagy felelősségünk van az egyetemes és a magyar értékek közvetítésében.
Ez nemcsak az irodalomra érvényes, hanem a színházra és a képzőművészetre is. Egyszer beszéltem egy művészettörténésszel Budapesten, érdeklődtem, látta-e ezt vagy azt a kiállítást, azt mondja, nem, mert messze van. Sepsiszentgyörgyre, Újvidékre, Pécsre, netán Bécsbe kellett volna utaznia? Fogódzkodj meg – Csepelre! Na, ezekkel lehet harcolni. Nekem, amikor nem volt pénzem és nem tudtam olcsó fényképezőgépet sem venni, kis füzetekbe lerajzoltam, amit láttam. Megvan tizenöt-húsz ilyen füzetem, a leveleim mellé majd odaadom az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának.
Mi, irodalmárok, annyira feltérképeztük a Magyarországon kívüli értékeket, hogy nemcsak középdíjak, mondjuk a József Attila-díj, hanem a Kossuth-díj is számtalan embernek jutott a határon túl, a londoni Határ Győzőtől a pozsonyi Tőzsér Árpádig. Evvel dicsekedhetnek-e a határainkon túl élő magyar képzőművészek, színészek, zeneművészek? Bizony aligha.
•Érzett valaha késztetést, hogy szépíróként is kipróbálja magát?
Talán közvetlenül érettségi után egy vagy két novellám megjelent a Somogyi és a Zalai Néplapban. Amikor fölkerültem Csepelre, a Csepel újságban is. Az egyiknek az volt a címe: Hét és fél kör a salakon. Háromezer méter táv… én atléta voltam, ez ihlette a novellát, a másikra már nem is emlékszem. Miért nem folytattam? Nyilván nem volt olyan átütő tehetségem, hogy szépíró lehessek. Viszont
a verssel szórakozni nagyon szeretek.
Alföldy Jenő születésnapján szegény nemrég elhunyt felesége szerkesztett egy antológiát, oda írtam egy Családi kört.
A versszakokon belül – rímhelyzetben – azoktól a költőktől idéztem (Csanádi Imrétől, Dsida Jenőtől, Reményik Sándortól…), akikkel az irodalomtörténész-kritikus foglalkozott. Palimpszesztek írásában is kedvemet lelem, nem szólva a humorral telített limerickekről.
•Figyelemmel kíséri napjaink irodalmi/művészeti eseményeit?
Tíz-tizenkét napi- és hetilapot fizettem elő. Havonta az Írók boltjából futárpostával érkezik harminc irodalmi, képzőművészeti és színházi folyóirat. Napi tizenöt órát olvasok és a tévé előtt ülök. Kiszórakozom magam. Három angol Premier League-meccs után, hogy kikerekedjék az élvezetem, még megnézek egy operafilmet is. Így telnek a hétköznapok. Én, aki valamikor tízezer kilométereket futottam, autoimmun betegségem következtében még egy szöget sem tudok beverni. Ma vagyunk, holnap voltunk.
