•Az Önreflexiók nem hagyományos önéletrajzi regény. Történelmi kontextusba helyezett életút kitekintésekkel, amely magán viseli a családregény, a nemzedékregény és az esszéregény sajátosságait is. Mennyire volt tudatos e műfajötvözet?

Életművem vezérhajója mintegy negyven önálló kötet. Mesésen szürreális gigaregényekből áll, mint az Aranykori tekercsek, realista nagyprózákból, akár a Seminoma, avagy kórház a város közepén, valósághű kisregényekből, mint Az ifjúság maradéka, novellákból, versekből, esszékből, drámákból, s igaz barátomról, a magyar egzisztencializmus nagymesteréről szóló Hernádi Gyula-monográfiából. Évekkel ezelőtt, tavaly április 20-án elhunyt feleségemmel, alkotótársammal, múzsámmal, örök szerelmemmel, Barna Mártával elhatároztuk, hogy életművünket hagyományos önéletrajzi regényfolyammal koronázzuk meg. Márti találta ki a címet. Ez az egyenes vonalvezetésű, az időben ide-oda ugráló, költői realista önreflexív, esszéisztikus megaregény nemzedékem, családom, fölemelő és szomorú szerelmünk széphistóriája, irodalmi történelemkönyve lett. Tudatosan törekedtem eszmei és műfaji szintézisre.

•A Rákosi-éra és a későbbi kádári diktatúra visszásságainak taglalásakor néven nevezi a bűnösöket. Számít rá, hogy a kötete vitákat, indulatokat vált ki?

1990-ig keresztény hitemért egyszerre nacionalistának és kozmopolitának kinevezve voltam az irodalom páriája, egyetlen kisregényem, az Ama tőrök jelent meg 1985-ben.

Még a kritikaírásnak is a perifériájára szorított a hatalom és a szakma kollaboráns része.

Hiszem és tudom, nekem nemcsak jogom, hanem kötelességem spirituális szférákban elvégezni az 1990 előtt megígért, ám elmaradt nagytakarítást. Műveimben szisztematikusan nevezem néven azokat, akik a mi életünket is tönkretették. E létrontók és szellemi unokáik is bosszúért lihegve köztünk vannak, retorzióik soha nem maradnak el.

•A hatvanas-hetvenes évek álaranykoráról szóló fejezetek látleletek a korabeli irodalmi, kulturális életről. Történt-e érdemi változás a rendszerváltás után?

Az Önreflexiók egyik vezérmotívuma, hogy az álaranykorban

az irodalom mint szellemi Hyde Park alkalmas volt a keleti despotától távirányított diktatúra visszásságainak szordínósan példázatos kifejezésére.

Ám aki nem volt hajlandó az eufemizálásra, hallgatásra kényszerült, persona non grata lett. Az irodalmi közeg ma befogadóbb, bármi megjelenhet, ám a minden korábbinál aljasabb nyugati despota erkölcs- és ízlésromboló manipulációnak „köszönhetően” az olvasók száma egyre csökken. Mégis igazságtalan lenne azt állítani, hogy nem történt rendszerváltozás, hiszen akkor én most sem lennék majd negyven önálló kötetes, József Attila-díjas alkotó, s mi sem beszélgetnénk, mert az Országút sem lenne.

Az előbbi kérdéshez kapcsolódva, a Kádár–Aczél-korszak a megfigyelések, ellehetetlenítések mellett próbálta a maga képére formálni az írók új generációját. Ennyire hittek az irodalom véleményformáló erejében?

A mai, sajnos egyre tudatlanabb, tüntikéző fiataloknak nem árt elmondani, mi is a diktatúra, amelyben az ember üldözötté vált egyetlen nyilvánosan kimondott igaz szóért Trianonról, 1956-ról, a diktatúra néven nevezéséért. Valóban, a hatalom olyannyira hitt az irodalom véleményformáló erejében, hogy igyekezett vagy megfélemlíteni vagy megnyerni az írókat, úgyannyira, hogy közülük spicliskedéssel, párttagsággal, munkásőrséggel bárki eltörölhette lázadó múltját. Aczél György, a Kádár-kor hírhedett kultúrdiktátora legjobban a toll embereitől és az egyetemistáktól rettegett, mert szerinte ők robbantották ki az 1956-os szabadságharcot.

•Szeretettel emlékezik meg egyetemi tanárairól, Barta János professzorról és Bán Imréről, valamint részletezi Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténészhez fűződő barátságát. Az ő munkásságuk mennyire ismert a szűkebb értelemben vett „szakmán” kívül?

Minden irodalombarát számára izgalmas az Önreflexiók ama fejezete, amelyben megjelenítem a Barta-iskolát. E burkoltan keresztény szellemiségű, a kálvinista Róma hagyományait óvatosan vállaló műhely lehetővé tette diákszemináriumok, előadások tartását, melyekben Kulcsár Szabó Ernővel jártunk élen, akit a nézetkülönbségek dacára barátomnak tekintek. Ám

óráink nyíltan antimarxista szellemisége miatt egyikünk sem maradhatott az egyetemen.

Bennünket valamelyest a szakma berkein túl is ismernek, a Barta-iskola szakmán túli népszerűsítése a tanítványok erkölcsi kötelessége. Ezt teljesítem ezzel a regényfejezettel.

•Személyes, bensőséges hangnemben ír Barna Mártával való találkozásáról, az életre szóló szerelemről és a veszteségről. Az írás segítség lehet a gyász feldolgozásában?

Barna Mártáról, életem osztályos társáról korábban is beszéltem, hiszen, Lezsák Sándor baráti véleményét idézve: „A regényben csodálatosan jeleníted meg az igaz szerelem történetét, melyet kígyóként, alattomos liánként fon körbe az újkor legsunyibb kádári diktatúrája, s az is megkapó, ahogy őszintén megírod: Nélküle már nem élnél.” Megörökítem misztikus és valóságos találkozásunkat, amikor Márti életemnek a züllés poklában vergődő korszakában ráébresztett, hogy Jan Palach-i, önégető gesztusokkal csak az ellenségeinknek használunk. Ő mondja ki regényem egyik látszólag ambivalens, paradox fő tanulságát: lehet, hogy ebben a korban nem létezik tisztességes ember számára autentikus alkotói önmegvalósítás, ám az író soha nem mondhat le arról, hogy életműve közkinccsé váljon, különben öngyilkosságot követ el, s az Jézus szerint szinte megbocsájthatatlan bűn. Márti odaátról, Isten országából vezérli tollamat, s kettőnk regényeinek megírása valóban a leghatásosabb terápiává vált.

•A tetralógia első része 1973-ban ér véget. Mikorra várható a folytatás, és mely évtizedeket dolgozza fel?

Az Önreflexiók 1-et 2022 decemberében még Mártival együtt fejeztük be. Ám mivel örök szerelmem Isten birodalmába távozott, egyedül folytattam a regényt. Így az első kötet végső változatát a tragédia megörökítése, szenvedéseink története és idilli napjaink megidézése foglalja keretbe. S zárom függelékként egy önéletrajzi kisregénnyel, Bencsik Gábor, Borbély László és jeles monográfusom, Gáspár Ferenc rólam szóló írásaival, így az Önreflexiók 1 sajátos, lengén átszőtt tónusban elmondja teljes élettörténetünket is. Baranyi Krisztina IdőJel Kiadója folyamatosan jelenteti meg a ciklust, jövőre jön ki az Önreflexiók 2. Barna Márta – az igaz szerelem regénye (1973–1976). A továbbiak – Önreflexiók 3. Életem Nadírja következik: feleségem, Barna Márta szenvedései (1976–2021), valamint az Önreflexiók 4. Barna Márta már a Mennyben van én még e földön (2022–2023) – vázlatosan már elkészültek, ezekben a tragédiát és életem legfölemelőbb fél évszázadát örökítem majd meg. Mártával folytatott beszélgetéseink vezérfonalát követve megelevenednek a szocializmus végnapjai, a rendszerváltoztató csöndes forradalom 1990-től 2009-ig tartó bukdácsoló évei, s a 2010-ben elkezdődött reménykorszak.

S zárom a tetralógiát majdani mennyei találkozásunk megjelenítésével.

Barna Márta most is mellettem áll és segíti munkámat a Paradicsomból. Szeptember 6-a óta hetvenhat éves vagyok, de bízom abban, hogy a Mindenható ad nekünk erőt és időt a tetralógia befejezéséhez.