A Belém nevezetű városrészben zajlott a szimpózium, távol a központtól, ahová vágyakoztam. Nem mintha a Belém-negyed nem lett volna mesésen szép. Gyönyörködtem a kicsi toronyban. Órákat ültem a portugál gótika egyik remekében. Éreztem a Tejo hullámaiban az óceán illatát. De tudtam, beljebb kell mennem, a belváros felé. Az utolsó nap megszöktem.
Ó, ezek a szökések! Az ember kötelességtudó felnőtt már. S azt érzi, ha nem tart a többiekkel, bűnt követ el. Főképp akkor, amikor látja a túlbuzgók tekintetét. Azokét, akik sohasem éreznek késztetést arra, hogy áthágják a szabályokat. Vagy valami olyasmit tegyenek, ami nem illik a napirendbe. És mégis hálás nekik, hiszen így válik izgalmassá, kalanddá minden, amibe a szabadság érzése vegyül.
Így szöktem meg az utolsó nap, mert látni akartam Lisszabont. Egyedül. Villamosra szálltam. Velem volt egy digitális fényképezőgép, egy japán csoda, amelynek egyetlen aprócska hibája volt, az akkumulátora éppen csak „pislákolt”. Nem gondoltam én komolyan ezt a fényképezést. Menni akartam, elveszni, megérkezni és megint elveszni. Ülni, állni, csodálkozni. Bolyongani abban a városban, amit a mondák szerint a nagy Bolyongó, maga Odüsszeusz alapított. Míg Pénelopé gyötrődve szőtte és fejtette a leplet, remélve, hogy a komisz férj egyszer mégis hazatér.
Izgalommal indultam el a város lakói közé, akiknek nyelvét nem beszéltem, és ők sem az enyémet. Az olasszal kísérleteztem, de rá kellett jönnöm, hogy Dante nyelve még papíron sem hasonlít e másik latinhoz, amely csupa recsegés, ropogás és susogás. Azóta tudom, dallam nemcsak magánhangzókból, hanem mássalhangzókból is születhet. És amikor a portugálok dalra fakadnak, az igazán dal.
Baixa, Rossio, Alfama… Meredek kaptatók, szűk sikátorok, apró villamosok, mintha Liliputban tervezték volna őket. Piros-zöld zászlók. A Sé, Szent Antal templomocskája, a vár. Ezeket megtaláltam, a nap többi órájában nem is tudtam, merre járok. Csak mentem, és szívtam magamba a látványt, a századokat. És elméláztam, hogy e gyönyörű várost mégiscsak kegyetlen hódítók építették. Aranyához vér tapad. Mégpedig sokak ártatlan vére.
Csak róttam az utcákat. Valahol egy nő fadót énekelt. Szép volt, de akkor már haza akartam jutni. Hirtelen szakadt rám a novemberi este. A magányos bolyongás és az elveszni akarás már nem tűnt jó kalandnak. A város térképe a szálláson pihent. Alkonyodott, kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés.

 

S akkor kiértem a folyóhoz. Megálltam egy kerek ablak előtt. Mögötte látszott a Tejo, hullámai egy hajót ringattak. Elvesztem a városban, az évszázadokban. Elvesztem a saját szabadságvágyam útvesztőjében. Mégis tudtam, jó helyen vagyok. Mert ami elém tárult, az vigasztalóan szép volt.
Elővettem újra a gépet. Bekapcsoltam. A blende egy csiga lassúságával mászott elő. Kattintottam.
A kijelző sötét maradt, nem mutatott semmit. Beletörődtem, hogy emlékeimben kell tovább őriznem a látványt.
S mégis, másnap, amikor már a repülőn visszanéztem az elkészült fotókat, megpillantottam a világ legszebb mandaláját. Lisszabon adta ajándékba nekem.
Nehéz napjaimon, amikor fáj az élet, elviselhetetlen a közösségben megélt magány, amikor mások olyasmit követelnek tőlem, amire nem vagyok képes, akkor tudom: szökni kell. Vállalva az eltévedés kockázatát, a szabadság veszélyét, az aranyat és a hozzá tapadó vért. Szökni kell, mert csak így találhat rám az a szépség, ami olykor az egyetlen vigasztalás.