Mintha máról holnapra az egész világot elnyelte volna a kemokarantén.

Az élet csupa rejtély. Már a múlt hónap elején furcsa nyugtalanság fogott el, mert eszembe jutott, most lesz négy éve, hogy rákot diagnosztizáltak nálam. A metsző márciusi szél és a hosszabbodó nappalok emlékfoszlányokat kavartak fel bennem. Nagyböjtben jártunk, és a sürgősségi műtétem is éppen nagypéntekre esett, amit akkor elég kétértelmű jelnek vettem. Rossz rágondolni is – hacsak versben vagy színdarabban hasznát nem lelem. Hanem a jelen: a betegség és az attól való félelem közbeszólt. Mintha máról holnapra az egész világot elnyelte volna a kemokarantén.

2015 szeptembere és 2016 vége között a feleségem és én egymás után, alig egyhavi átfedéssel rákkezelésen estünk át: az én diagnózisom éppen aznap készült el, amikor Jessica az utolsó kemoterápiás infúzióját kapta. Kezelő-orvosaink egyazon rendelőn osztoztak, így a feleségemnek csupán a folyosó végi kezelőig kellett átgurítania a csepegő-csipogó infúziós állványát, hogy megtudja az én PET-vizsgálatom lesújtó eredményét. Kezelésünk következtében immunrendszerünk vészesen legyengült, így azt tettük, amit most mindenkinek tennie kell: betartottuk a legszigorúbb higiénés szabályokat, kerültük a tömeget, a csoportosulásokat, mindenkit – kettőnkön és hároméves kislányunkon kívül. És néha örökkévalóságnak tűnő ideig ki sem jöttünk a házból.

Az írók jól ismerik az önkéntes karantént. Reggel mindjárt munkához látunk – azaz az ágyból kikelve az íróasztalhoz telepszünk (a magam nevében beszélek), meg se fésülködünk, néha még fogat se mosunk. Világéletemben odaadással mostam kezet; úgyhogy erre fel voltam készülve. A kezelések miatt azonban egészen más léptékű elszigetelésre voltam ítélve. Nem járhattam edzőterembe, nem ülhettem ki írogatni kedvelt kávézóm teraszára. Nem utazhattam el darabjaim próbáira és bemutatóira. Költői estjeimet, konferencia-előadásaimat és egyetemi vendégóráimat bizonytalan időre elhalasztottam vagy lemondtam. Évtizedek kemény munkája után a pályafutásom elvesztette minden lendületét.

A kemokarantén alatt az életed szükségképp összeszűkül. Elszigeteltségedben beléd hasít a felismerés, hogy mennyire szereted azokat, akikkel be vagy zárva. Korábbi szorongásaid – személyes konfliktusok, írói dilemmák – nagyrészt jelentőségüket vesztik. (Feltéve persze, hogy a társad nem goromba, és a megélhetésed nem lehetetlenül el annyira, hogy már a számláidat sem tudod fizetni.) Elszigetelten másként érzékelsz mindent, s ha történetesen drámaíró vagy, mint én, másként érzékeled az emberi gesztusokat is. A rák felfedte előttünk a barátaink igazi arcát. Sokan eltűntek, félelmükben elaljasultak (gyanítom, az ilyenek rohannak ma is lesöpörni az áruházak polcait). Ám ennél fontosabb: láttuk, hogy ki jön el, ír, üzen, telefonál, vagy hagy egy tál meleg ételt a küszöbünkön.

Aztán, mint mostanság újra, a kényszerű magányban a reggelek mindig azzal a kétségbeejtő felismeréssel törtek ránk, hogy milyen rettenetes helyzetben vagyunk. Az nem lehet, hogy ez a mi életünk, gondoltuk. Mi történt? Hová lett? Az ágyból kikelve némi megkönnyebbülést találtunk a legszükségesebbek elvégzésében, ami valamelyest segített a kétségbeesésünket kordában tartani. Esténként bevettük az Ativan- és orvosimarihuána-adagunkat, és kábán meredtünk a tévénkre, a tabletre vagy mobilunk kijelzőjére. 

A karantén legkomiszabb próbatételei azonban délutánra estek – a sírások idejére. Ilyenkor, ahogy most is teszem, elmentem otthonról kocognia börtönudvaromba: a bukolikus kertvárosi szomszédságba. Most mindenki azt utánozza, amit korábban csak én tettem: a járdáról hol az úttestre, hol pedig a gyepre ugráltam, hogy betartsam a fertőzést megelőző hatlábnyi távolságot.

Szükségünk is van az efféle, már-már titkos portyákra a társas létbe, mert a tartós elszigeteltségben kap erőre a lopakodó vég. A félelem és a zárthely-iszony egymást szítja. A depresszió mélyebb, a szorongás egyre kínzóbb lesz. Úgy érzed, sosem juthatsz ki a szabadba, s többé már nem érezheted biztonságban magad a világban, legalábbis annyira, mint ahogy azt korábban érezted. Én magam szerencsés voltam, mert a feleségem már hat hónappal előttem elindult a gyógyulás keserves útján. Így aztán mondhatta, és mondta is gyakran, habár biztosra ígérni ő se tudta: minden rendben, véget ér egyszer ez is, meglátod, kijössz belőle.

Most persze nem egészen úgy van, mint akkor. Figyelmeztetnem kell magamat folyton. Hiszen betegek voltunk mindketten, ma pedig egészségesek vagyunk, legalábbis, ahogy mondani szokás, „betegségre utaló jelet” nem látni rajtunk. Orvosaink biztatnak: immunrendszerünk ma már olyan erős, mint bárkié. Tudunk gondoskodni magunkról, egymásról és a kislányunkról – ahogy korábban nem tudtunk.

A világjárvány a lényegénél fogva közösségi jelenség, és felemelőnek érezzük a közös bajban a mindenütt látható bajtársiasságot. Persze aggódunk is, nehogy a túlterhelés idővel kikezdje vagy megsemmisítse az újonnan felfedezett szolidaritást. (Az amerikaiak – ma ismét – felhalmoznak, leginkább fegyvert és lőszert.) Ám most még, mondhatni, élvezzük is ezt a kéretlen vakációféleséget. A kolibrik visszatértek; városunk hírhedten szennyezett levegője már-már természetfelettien tiszta. A bebábozódás metaforája csábít.

Mint sokaknak, nekem is eszembe jut a 9/11-es terrortámadás, ami a hónapokon át belélegzett mérgező porral és füsttel okozta vagy legalábbis elősegítette az évek múlva jelentkező rákbetegségünket. A feleségem – akkor még a barátnőm – a World Trade Center közelében lakott, és többnyire ott aludtam nála. Amikor az első ikertorony leomlott, együtt sodródtunk kifelé a városból a pánikszerűen meglóduló tömeggel. A másik torony összeomlását a tévében láttam East Village-i albérletemben, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy két fiatalember frizbizik az elnéptelenedett utca közepén. Gyűlöltem őket.

Joggal gyanakodunk minden olyan elbeszélésre, amelyben a szenvedés – akármilyen is az –megtisztít vagy igazol bármit vagy bárkit. Elkeserít, amikor észreveszem, hogy ugyanannak a félelemnek és zavarodottságnak adom át magamat, amellyel négy évvel ezelőtt kínlódtam. Próbálom emlékeztetni magam: az akkori karanténban hogyan őriztük meg a feleségemmel a reményt, vagy ha az nem ment, legalább a sztoikus nyugalmat, a kitartást.

Először is rávettem magam, ha képes vagyok rá, kérjek segítséget e-mailben, sms-ben vagy telefonon. Felkutattam olyan írókat, régi barátokat, még idegeneket is, akik ugyanazon mennek keresztül, mint én, és így a távolból segítettünk egymásnak elviselni az éjjeleket és nappalokat.

Az alvásba is menekültem: alámerültem álmaimba, és az éjszaka közepén felébredve, korábban soha nem érzett kíváncsisággal tűnődtem el azon, hogy mire bukkantam tudattalan énemben. Találtam belül vigaszt.

Metaforákra hagyatkoztam, főként a háborúéra. Bár sosem harcoltam, és azok, akik igen, talán sértőnek érzik a hasonlatot, elképzeltem, hogy nyakig sárosan vonszolom magam a rákos kezelés erőltetett menetében. Ez formát adott a gyötrelmeimnek, és megsejtette a célt a homályos messzeségben.

Folytattam az alkotást is. Esetemben az írást; igaz, kevesebbet dolgoztam, és azt is többnyire ágyban, akárcsak Proust (vagy Joyce, Edith Wharton, Noël Coward; úgy tűnik, sok író szeret így dolgozni). Az olvasás viszont nehezemre esett – úgy éreztem, túl kényelmes és tétlen foglalatosság, amikor ekkora csapás ért. De visszaemlékeztem arra, amit korábban olvastam. Samuel Beckett és francia szerelme, Suzanne járt gyakran az eszemben, ahogy a második világháborúban a meg nem szállt Dél-Franciaország felé menekülve napközben szénakazlakban alszanak, éjjel meg holdfénynél kutyagolnak. (Ami azt illeti, Beckett disztopikus fája alatt váró Didit és Gogót is gyakran felidéztem.) Bár nem vagyok szigorúan vallásos, magam elé képzeltem a patmoszi barlangjában remetéskedő Szent Jánost is, meg azt, amit a jelenéseiben látott-hallott, és azt, ahogy mindezt, ha jó, ha nem, papírra vetette.

A feleségemmel mostanában a korábbiakból tanultakkal vigasztaljuk egymást: a betegség csapása, a kezeléssel és a remélt gyógyulással járó elszigeteltség és szenvedés, minden fájdalom ellenére, hamarosan természetes lesz. És végül, így vagy úgy, a már megszokott fájdalom is elmúlik. Lesz szomorúság, öröm és csodálkozás, hogy amikor visszatérünk a munkába, amikor ismét járhatunk koncertekre, színházba, kávéházba, és újrakezdhetjük valóságos beszélgetéseinket, ölelésektől és csókoktól zavaros barátkozásainkat, szenvedélyeinket, kiderül, túlságosan megváltoztunk az elszigeteltségben, vagy nem eléggé. Az élet újrakezdése megdöbbent majd minket. Hogy aztán a döbbenetünk is elmúljék.

Fordította: Boros Attila Botond


/Indulókép: Jánosi Anna: Intruder, 2020/