Minden üres. Úgy értem, nincs itt egy ember se. Az egész falu kihalt. Csak lepkék mindenütt.
Késő este érkeztem. Sötét volt. Súlyos sötét. Sehol egy lámpa. Megszokott dolog. Takarodó utáni sötét folyosók. Beolvadtam a fények nélküli éjszakába. Szellő se rebbent. Az égen távoli csillagok. A kertekben fák, bokrok, gyomok sziluettje. Az ablakokban néma, átláthatatlan derengés. Bezörgettem néhány helyen, de nem jött válasz. Az üveg tompa koppanása elhalt a térben. Mozdulatlan. A falu mozdulatlan.
Találtam egy lócát egy kerítés előtt, leültem. Ott töltöttem az éjszakát. Még sosem hallottam ennyire tökéletes csendet. Egy szúnyog, egy légy zümmögése, semmi.
Arra ébredtem, hogy valami meglegyintette az arcom. Hatalmas kék pillangó ringott felettem. Gyönyörű. Kinyújtottam az ujjam, hátha ráül, mint egyszer kiskoromban. A többi gyerek odatódult, ijedten elszállt. Ez itt csak ringott tovább. Felültem, akkor is előttem maradt. Nem félt, nem menekült. Fura, gondoltam, miféle furcsa lepke. Felálltam, nyújtózkodtam. Távolabb libbent, de maradt szemmagasságban. Hatalmas szemei mélyvörösek. Csápjai rezegtek, meg sem álltak. Ha jól emlékszem, a rovaroknak ott a szaglószervük. Ez figyel engem, súgta az ösztönöm. Néz és szaglászik. Nem bízhatsz senkiben, mondta a nevelő. Hirtelen feldühödtem, elhessegettem. A gyors kézmozdulattal majdnem le is ütöttem, de végül kecsesen kikerülte a tenyerem. Nem is hittem, hogy darabos röptük ellenére ennyire mozgékonyak. Hagyjál már, morogtam felé, és elindultam. Egy boltot kerestem, ahol vehetnék valami reggelit.
A faluban nem volt forgalom. A járda felett lepkerajok, kisebbek, nagyobbak, más színűek, mint az enyém – így mondom, mert most is követett – és az udvarokban is láttam jó párat. Olyan természetesen viselkedtek, mintha ott laknának. Egész családokat véltem felfedezni közöttük, szülőket, gyerekeket. Könnyedén, játékosan lebegtek, mint egy igazi család lelke. Egy inkubátor volt az anyád, mondta a szobatársam. Megvertem.
A bolt nyitva volt, de üres. Áru sem sok. Egy zacskó nápolyit eltettem, a pénzt a pulton hagytam. Az, hogy magam vagyok, még nem ok a lopásra. Eddigi életemben minél több hülyeséget csináltam, annál menőbb voltam a többiek szemében. De most csak önmagamnak kellett megfelelnem.
Azon tűnődtem, vajon aratás ideje van-e már, mert akkor érteném, hogy mindenki a földeken… Falatoztam a nápolyit, egy kútnál ittam rá. A lábam körül hirtelen összegyűlt egy nagy csapat lepke, jóízűen ittak a lecsorgott vízből. A nagy kék példányom is, aki töretlenül a nyomomban ringott. Jó meleg volt, szó se róla. Alig múlt reggel hét óra, és máris ereje volt a napnak. Az intézet folyton hideg.
A falu közepe táján jártam, amikor a hang felcsendült. Felkaptam a fejem, idegen volt ebben a mindent átható némaságban. A csend andalító. Az éberségen múlik minden, mondta a nevelő. A hirtelen hang olyan volt, mint egy lövés. Fenyegető és váratlan. Beugrottam egy kapualjba és figyeltem. Mögöttem engedett az ócska zár, kinyílt az ajtó. Beljebb húzódtam a házba. Régóta lakatlannak látszott. Por, pókháló, félhomály. Néptelen. Kivéve egy vázában friss virág. Halk szárnysuhogás. Egy csapat lepke ült az asztalra. Mint akik otthon vannak, és jönnek üdvözölni a vendéget. Körülnéztem, az enyém mögöttem libegett. Letettem a nápolyis zacskót, félrebillentettem a függönyt, kikémleltem az utcára. Minden rendben. Mire visszanéztem, a lepkék – az enyém is – megszállták a nápolyi maradékát. Reggeliznek, gondoltam, és én hoztam a kaját. A nyugalmuk átragadt rám. Hagytam, hogy körülrajzzák az ételt. Mi csak tömtük magunkba. Az ügyeletes felrángatott a székről, ha nem végeztünk időben.
Kint az utcán újra hallgatóztam. A harang búgott. Egészen lágyan. Mintha simogatna. A falu, a nyugalom, a napsütés, a fény, a meleg, a hang, a lepkék. Még sosem éreztem ilyet. Hogy minden egy tökéletes pillanattá áll össze. Azt hiszem, boldog voltam. És könnyű. Minden súly, ami lehúz, eltűnt.
A harangtorony előttem volt, a bejárata még takarásban, de a csúcsa kilátszott az előtte lévő épületek fölött. Először azt hittem, kigyulladt. Olyan sűrű sötét tömeg rajzott körötte, mint a füst. Lepkék. Rengeteg. A kezemmel árnyékoltam a szemem, úgy meredtem felfelé. A kék lepkém eddig mögöttem billegett, és a házból a kis család is csatlakozott hozzá. Játékosan körbe-körbe repültek, mint akik megköszönik a látogatást. Most viszont elém röppentek és lassan távolodni kezdtek tőlem. Jól van, nekem mindegy, nem fogtok hiányozni, gondoltam, nekem még mindig az emberek hiánya a furcsa. Reméltem, hogy ha találkozom velük, barátságosak lesznek. A remény olyan hit, ami álmokba ringat, mondta a nevelő. Nem akartam balhét ezen a békés helyen.
A lepkém után indultam. Nem az ő kedvéért, hanem mert onnan jobban láthattam a tornyot. Kis terecskén állt, egyszerű fehér falaival nem nyújtott izgalmas látványt. Három utca vezetett ide, ezek felett százával lebegtek lepkék, felém közelítettek. Nem mintha féltem volna, de úgy éreztem, védtelen vagyok. Láttam, a tömegben a kék lepkém a földre esett, verdesett, de nem tudott felszállni. Ennek is vége, gondoltam, nem tartott soká. Mindenki így jár, akivel összebarátkoznék. A vergődése során a lábfejemre keveredett, ott megült nyugodtan. A többiek egyre közelebb értek, hatalmas felhőnyi lepke kezdett összegyűlni körülöttem. Na, én megyek, mondtam, indultam volna, de a kék lepkém majd leesett. Gyere haver, vettem fel, az ujjamra ültettem és elindultunk. A harang búgása erősödni kezdett. Láttam, a lepkék koncentrikusan repkedtek körülötte. Azt hiszem, a szárnyukkal meglegyintették a fémet, ettől indult be a harangzúgás. Az utcákból egyre többen érkeztek. Mint egy zarándoklat. Voltak, amelyek csatlakoztak a magasban kerengőkhöz, mások a torony falához húzódtak. Az ablakpárkányon, de a bejárat lépcsőin is virágládák voltak, tele nyári vadvirágokkal. Körülrajzották őket, nyalták a nektárt. Ettek, mint egy vendéglőben. Talán erőt gyűjtöttek a felszálláshoz, hogy megkondíthassák a harangot.
Az utcák itt mind földesek, a főutca és a terecske kivételével. A torony körül több méteres körben az aszfalt mégis olyan színű volt, mint a mellékutcák. Mintha port fújt volna össze a fal mellett a szél. Közelebb érve láttam, hogy milliárdnyi elhullott lepke kiszáradt maradványa az. Lábközépig ért. Megrémültem. Eddig ez a sosemvolt harmónia, boldogság, most meg tömeges halál.
A lepkém ellibbent a kézfejemről. Kétszer-háromszor körberöpült, szemét és csápjait végig felém fordította, majd elindult felfelé. Sérült, magatehetetlenül zuhanó lepketesteket kerülgetve tört a magasba. Amikor határozottan a harang körüli forgatagba vetette magát, eltűnt a szemem elől. Óhatatlanul is az alászálló darabkákat figyeltem, meglátom-e a megszokott kékjét.
Szóval ennyire egyszerű, gondoltam, odaverik magukat a haranghoz és elpusztulnak. Még az én harcedzett lelkemnek is sok. Minden cél annyit ér, amennyit áldozol érte, mondta a nevelő. A lepkék feláldozzák magukat a hangért. Vagy inkább a faluért. Vagy ezért a földöntúli nyugalomért. Talán csak ők tudják, miféle magasztos célért halnak meg. Nekem nincs célom, feleltem a nevelőnek.
Lassan felenged a rémületem, magával ragad a kavargás. Felvillanyoz az ereje. Hangosan nevetek. Kitárom a karom, mintha a lepkékkel repülnék. Behunyt szemmel lebegek, átjár a hang, szinte bennem remeg. Látom magam előtt a harangot. Ellenállhatatlan erő kényszerít, hogy kondítsak rajta egyet.
