Születésemet előző
születésem otthona
Koraalkonyatban érek születésemet előző
születésemnek helyére. A peremvárosi téren
mediterrán pára észak levegőjével vegyül.
A középen nyájas arcú bácsi szobra, kőkamásli,
az időtlen, fonnyatag két kőbokán türemkedik.
Közelében ismeretlen a dohányszínű palota,
faragott, barna ajtaján rozsda rágta rézkilincs.
Tapogatnám zárt rejtélyét, születésem megelőző
születésemkori, benne megőrződött látásokat.
Legyen! Itt kell lenni annak, amiből én alakulok.
Levegőnek pórusában láthatatlan lábnyomok,
ide lépnek, itt sietnek, andalognak, sétálnak,
eme délszak menti körben, születésemet előző
születésemben, hol én még sose jártam azelőtt.
Kora alkonyatban érek ide, a városnak talány
tere tárul. De talán már későn jöttem – el –
kora alkonyatban késve. Az időm delén kellett volna.
A sötétes falakban a titkos szemek figyelik,
ahogyan görcsösen vonszolódom – késein.
Kikanyargó utca, ez lesz! a fehéres ház mögött.
Kihajol, mint őr, ki engem a teremtés óta vár,
az alak már ablakából jelöl engem, észrevesz.
Megyek én, és most elérem születésem megelőző
születésem otthonát. Megtalálom, ki vagyok!
Ahogyan magamba nézek, látom is a lépdelő,
születésemet előző, alakító árnyakat.
Indulok, mert megtaláltam! Tudom én azt, ki vagyok.
Jöhet akár holnap, tegnap – tudom, ki vagyok.
Telefonhívást kapok – két nap eltelt – : az a ház,
ahol akkor jártam, az nem születésem
megelőző, nem találtam, az az otthon, utca máshol állt.
Az egészet eltemették, születésem megelőzőt,
amiből én alakultam, nincsen az már, tovatűnt.
Lebeg ott lenn szürke örvény, ring az űrben, ami volt.
Vak a távlat innen, itt, hol kikutatnám, ki vagyok.
Születésemet előző születésem odalett.
Leopárd-autó
A puha éjszakában
a hátam mögül lopakodva hirtelen
tárul a szemem elé
gyilkossárga leopárd-autó.
Szentély-hatalmas, vakítón sziporkázó
kerekeivel, mint a jóslat,
vonulva siklik előttem.
Felmutatja magát nekem.
Lassúdan suhan, kísértet kanyarban.
