Akik személyesen is ismerjük, megerősíthetjük: lénye és lírája egy tőről fakad. A vágány mellett című új verseskötete erről győzi meg az olvasót. Főként azért, mert az önismeretnek és az önvizsgálatnak számos helyen megtaláljuk a lírai bizonyítékait. Az esendő ember jelenik meg ebben a költészetben, akinek biztos a hite, akkor is, ha mindez nagy belső küzdelemmel jár. És vallja, hogy „…a bűnnél édesebb a megtérés…” (A tónál), de azt is, hogy a szenvedés is kikerülhetetlen. Nem véletlen az sem, hogy Iancu Laura sokszor hivatkozik Pilinszkyre, nem nehéz észrevennünk a közöttük levő szellemi rokonságot, akár hitbéli, akár esztétikai értelemben. Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a kortárs magyar lírában ez a kapcsolat a legszorosabb.
Sok esetben a másik ember a megszólított. Lehet a társ, de lehetek én is, mint befogadó. Közvetlen kapcsolat jön így létre az alkotó és az olvasó között, és érezhetjük, hogy gondjaink közösek, helyettünk is szól a költő. S közben fülünkbe cseng a költő hangja, annak szelídsége, a sajátos dialektus szépsége. Ezen a hangon szól bűnről és szenvedésről. Az embernek a létezésért folytatott küzdelméről. Éterien tisztán a szorongásról. Az emberi kapcsolatok mélységeiről. Egy megkapó részlet az Ofélia az erdőben című versből: „…miért nem fogtad össze / szóródott ujjaim egyenként bár / vagy puha hideg kézfejem / ezek az ujjak orgonálni tudnak / és égre szöknek ha azt kérem”. Néha töredékes a versbeszéd, központozás nélkül, szabad formában. A remény azonban mégiscsak fölsejlik. „…te hidd hogy holnap más lesz / másféle ébredés jósol / majd szebb éjszakát / s még nagyobb szerelmet / mint az egyszervolt…” (Estvégi leltár) A gondolat és a hit szabadsága persze általában szemben áll a sors árnyaival. Az embersors, a nősors, az asszonysors, az anyasors és költősors egészével.
Sugallja azt is ez a szellemiség, hogy a szeretet mindennél fontosabb, fontosabb a szolgálatnál, minden emberi dolognál. Összhangban a tiszta hittel, a tiszta szívvel, az egyedül járható jézusi úttal. Esendőségeinkkel, botlásainkkal, vágyódásainkkal, bűneinkkel és bűnhődésünkkel együtt. És sugallja, hogy egyedül az Isten felé vezető út a járható. Nagy érték, hogy minderről eszköztelen képekkel, megrázó és puritán nyelvi elemekkel szól. A szűkebb értelemben vett aktualitás ritkán jelenik meg nála, valóban arról vall, ami benső világában van jelen. Ám mindez úgy valósul meg, hogy az egyes ember, a költő világa egyetemessé lényegül át – éppen az imént jelzett puritánság következtében. S az is biztos, hogy mind e mögött ott van a szülőföld, a moldvai magyarság vidéke, a kibocsátó közeg, a család sok-sok élménye. Nem véletlen, hogy a néprajzos Iancu Laura annak a vidéknek a világával foglalkozik. Ez az élményvilág persze a költészetben áttételesebben hozza a gyümölcseit. A szoros kötődés például így jelenik meg: „…hazagondolok / őszvégi anyámra…” (Napkeleti asszonyok), vagy: „…és amint este lesz megérzem / tejillatodat / nagykezű nagylábú nagyidős / csecsemő vagyok”. (Anyától anyáig)
És néhol beszüremkedik a versekbe a külvilág is. Lásd már a címében sokatmondó írás, a Lélegeztető-gép szállító repülők szele. Kiindulópontja a félelemmel teli ember, majd a zenélő bogarak, a rothadás szaga, a járvány, a tömegsír realitása. Közvetve a nagy kérdés: merre tart az ember? S közben részvéttel és humánusan, jelentős műben idézi meg annak a Hervay Gizellának az alakját, aki Pilinszky és Csoóri mellett a leginkább hatott poézisére. Drámai kérdéseket idéz az árvasorsú költőelődhöz, az erdélyi magyar líra nagy alakjához. S a szép záróakkord: „…hányfelé láthattad / te szép szomorú szent / hányféle sötétségben / fordult feléd Isten”. (Mert akkor én. Címzett: Hervay Gizella) Más költőt is megidéz, ezúttal Petőfit, azokkal a parafrázisokkal, amelyek frappáns átfogalmazások, egyben tisztelgések is.
Ennek a tudatosan szerkesztett kötetnek van íve, melybenérzékelhető a letisztulás folyamata. Eredeti képi világgal, szuggesztív, erős mondatokkal. S persze fontos fogódzókkal. Közülük kiemelendő például a Iancu Laura számára egyre fontosabb ószövetségi Jób alakja, aki nagy próbatételeiről és kitartásáról híres, s akit a kötet befejező verse állít a középpontba. „…ágyam felett a szentképek / a sötétben is látnak / készül már készül / sírfelirata a világnak”. (Jóbbal a szélben)
Iancu Laura: A vágány mellett. Magyar Napló, Budapest, 2022, 102 oldal
