Családtörténetünk több szálán is akadályokba ütközött az újszülöttek szemrevételezése. Egyszer-egyszer leküzdhetetlenekbe.
Anyai nagyanyámat példának okáért sohasem látta az apja. Dédanyám vajúdásának napjaiban, 1914 decemberében dédapám éppen az orosz fronton volt a 39. gyalogezred tartalékos szakaszvezetőjeként, még valószínűbb, hogy már a katonatemetőben, esetleg tömegsírban, valahol az Uzsoki-hágónál. Utolsó táboriposta-levelének keltezése: október 14.
A következő nemzedék történetében ehhez viszonyítva jelentős javulás könyvelhető el. Apám több apróbb-nagyobb szerencsés fordulat révén mind a két fiát fölnevelhette. Itt van mindjárt a faktum, hogy 1957-ben nem került statáriális bíróság elé. Valahol már leírtam, de kénytelen vagyok itt is, az értelmezhetőség végett: bátyám nem azért született annak az évnek július 14-éjén – régi magyar tájnyelvi kifejezéssel: idétlenként (koraszülöttként), hogy ezzel is emlékezetesebbé tegye az állítólag nagy francia forradalom emléknapját, hanem azért, mert anyám nem sokkal előbb kapta meg az engedélyt az első beszélőre, amitől aztán túlzottan föllelkesült. Így ő sem utazhatott Vácra. Később, már a „Gyűjtő”-ben apám bekerült a börtönelitbe, a fordítóirodába. Különféle könyveket kellett ott fordítania németből; az elsőt, ha jól emlékszem, a biciklialkatrész-szakirodalomból. A másodikat – itt állj meg, elme, ha működtél eddig – a holodomorról. Ez a kézirat belső terjesztésű sokszorosítmánynak készült; az is az akkori rendszer talányai közé tartozik, hogy miért éppen egy politikai elítélttel fordíttatták. Többek között arra vonatkozó utalások szerepeltek benne, hogy a Szovjetunióban a szervezett nagy éhínség idején voltak családok, amelyek táplálékszükségletük biztosítása végett gyatrább gyermekeiket levágták.
Apámnak alig egy évet kellett várnia, hogy láthassa első fiát; akkor vihette be anyám először büntetés-végrehajtási intézetbe a gyermekét. Akit különben jobban lekötött a fegyőr villogó gombja, mint apjának – nyilván – csillogó tekintete.
„Telt-múlt az idő”, különböző részigazságok napja derült föl. Az 1980-as évek közepén a bátyám nemcsak útlevelet kapott Bécsbe, heves udvarlásba is éppen ott fogott. Az idő tájt nálunk háromévente lehetett nyugatra szóló útlevelet kérni, már ha az ember nem viselkedett feltűnően rosszul. A sógornőm egyébként budai volt, csak éppen a Volksoperben, hegedűsként kereste a kenyerét; hazajöhetett, amikor kedve tartotta – egészen addig, míg a magyar határőrök nem közölték vele, hogy disszidensnek minősül, és öt évig nem teheti be a lábát a hazájába.
De mire valók a baráti szocialista országok? Ezután bátyámék rendszeresen Pozsonyban találkoztak; unokahúgom Dunaszerdahelyen fogamzott, egyik barátunk üres lakásában, egy kicsit a csehszlovákiai magyar irodalom védnöksége alatt.
Ez is külön történet, most nincsen terem arra, hogy fölidézzem minden ága-bogát. Amikor unokahúgom, Charlotte megszületett Bécsben, apja külön engedéllyel odautazhatott. Minthogy lazult, lazult az éberség, szüleim ugyanebben az időpontban az egykori Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Rt. kommunista utódvállalatának szervezésében három napot ott tölthettek az osztrák fővárosban, így születése után rögtön láthatták az unokájukat. Aztán folytatódtak a dunaszerdahelyi családi találkozók. Ezekből én, ezúttal a saját hibámból, kimaradtam.
Egy idő után Évával a bécsi magyar konzulátuson közölték, hogy az el nem követett gaztettéért kirótt büntetés lejárt, szabadon utazhat haza. A határrendészet azonban elvszerűbbnek bizonyult. Évát, amikor húgával együtt egy ismerős autójába ülve először indult el, hogy megmutassa a kislányát Magyarországnak, a határon kiszállították az autóból; Charlotte mehet – egy magyar állampolgár lánya –, az anyja viszont üljön föl a visszafelé, Bécsbe tartó vonatra. A kolléga továbbhozta a csecsemőt Pestig. Akkor láttam először az unokahúgomat. Ez 1987-ben történhetett.
Aztán még ennél is szabadabb lett a világ, eljött a Liberté, Fraternité, Egalité, s mellettük egyéb babonák. Borbála Anna pár éve kiköltözhetett Bécsbe, hogy ideiglenesen ott teremtsen magának egzisztenciát.
A leendő nagymama tegnap vonatra ült, és elindult a kismamához. Táskájában a 72 óráig érvényes negatív teszt, igazolandó, hogy nem terjeszt ragályt, meg a villámposta-csatolmányként érkezett és itthon kinyomtatott osztrák igazolás, amelyben ott áll, hogy halaszthatatlan családi történés okán be kell engedni Ausztriába; adót fizető és egyedülálló lányának sürgős segítségre van szüksége. Az Entbindung, vagy magyarosabban: puer nativitatis tervezett időpontjáig még öt nap van hátra.
A leendő nagyapa pedig – el ne felejtsem, ez vagyok én – itt maradt a hülye könyvei között; ő legfeljebb a zöldhatáron mehetne át, Hegyeshalomnál a vonatról leszállítanák. Kár tagadni, túlfelől úgysem vennék hasznát. A történelem gyönyörű titkaiba mélyed a vasfüggöny innenső oldalán, mely szintén lépést tart az emberi nem fejlődésével – formailag ellégiesedett, ahogyan Titulescu jósolgatta viccből, de már nemcsak az imperialista mételytől óv, mint a proletárhatalom idején: körkörös védelmet ad.