Pesten valamikor az1840. év első felében az egyetem filozófiai évfolyamára járó Madách Imre zaklatott és rendkívül felzaklató levelet intézett legjobb barátjához, Lónyay Menyhérthez, a későbbi miniszterelnökhöz, illetve akadémiai elnökhöz. Az a körülbelül tízfős diáktársaság, amely Lónyaynál rendszeresen összejárt, politizált – a lehető legellenzékibb szellemben –, sőt ezek a fiúk félig politikai, félig irodalmi kéziratos lapot is szerkesztettek. Valami miatt összevesztek, Madách pedig úgy érezte, hogy őt meggyalázták, és – képletesen szólva – kizárták a paradicsomból, és egyedül a társaság házigazdája és vezetője, Lónyay Menyhért engedhetné őt oda vissza, hiszen nála van a bezárt kert kulcsa, „de ő egy tűzkardos angyal, melynél el rezegnek hangjaim, ő be nem ereszt”.

A könyvtárnyi Madách-irodalomból az utóbbi időben is sokan próbálták megfejteni ennek a csak 1959 óta előkerült és publikált levélnek az életrajzi hátterét; ez ugyan nemigen sikerült, de abban mind Kerényi Ferenc – sajnos már tizenöt éve elhunyt kedves barátom –, mind Bene Kálmán és Schéda Mária megegyeztek, hogy maga a használt kép, vagyis a paradicsomból való kizáratás és a sivatagba történő kivettetés, a legrégebbi ismert megjelenése Madách életművében a Genezis alapmítoszának, ezért joggal tekinthető Az ember tragédiájában megjelenő gondolatsor első csírájának.

Természetesen nem elégedhetünk meg a mózesi könyvben rögzített kiűzetés-históriával, ugyanis ez a legszorosabban összefügg már a Biblián belül is – nem beszélve a már azóta óriásira duzzadt későbbi hermeneutikai és más szempontokat is érvényesítő kommentárirodalomról –, van egy másik olyan narratíva, amely nélkül elképzelhetetlen Madách ember- és történelemszemlélete. Ez pedig nem egyéb, mint az özönvíz históriája. Hiszen Madách, aki lírikusként és kezdő drámaíróként is a legnagyobb figyelemmel tanult Vörösmartytól, nyilvánvalóan fölismerte, hogy A vén cigányban azért lehet a pusztulásba rohanó világ utolsó mentsvára Noé bárkája, mert ennek „kapitányát” az Úr azért választotta ki, hogy a bűnei miatt méltán pusztulásra ítélt emberiség legalább egy magvában megmaradjon, hátha mégis lesz belőle valami.

Az előbb lírát és drámát különböztettem meg; de tudnivaló, hogy Madách egy egészen különös alkotómódszert fejlesztett ki, és ennek szerencsére néhány általa a végleges szöveghez használt munkacédulában nyoma is maradt; a többit az egész mű tisztázásakor vagy félbehagyásakor megsemmisítette. Ha ezeket összevetjük akár kész, akár töredékben maradt drámáival, végig azt a módszert használta, hogy ami cédulát megőrzött és felhasználhatónak tartott, azokból később lírai verseket faragott. Nézzük például az előbbi, a paradicsomból való kizáratásra vonatkozó passzusnak az utóéletét. Természetesen nem óhajtjuk most ideiktatni az egész Tragédiát, elég, ha abból a huszonkilenc epigrammából szemelgetünk, amelyeket ő ciklussá szerkesztett ezen a címen: Egy őrült naplójából, és ezzel zárta le saját kezűleg összeválogatott, megszerkesztett, véglegesített versgyűjteményét. (Sajnos Halász Gábor 1942-es kétkötetes összkiadásán kívül ez a verssorozat máshol meg sem jelent!)

Például a kizárást eredményező paradicsomkerti bűn a tudás fájának megdézsmálása volt. Madách az almaevő Ádámot sajátos metamorfózissal méregfává változtatja, tehát mintegy Ovidiust hívja Mózes szerzőtársául:

Ember! te nagyszerű méregfa,
Környezetedet is megmérgezed,
Im bűneidet eltanulja
Leghűségesb barátod is, - ebed;
S míg jó ruhához hízelegve jő,
A rongyos koldúst megugatja ő.

Noha Lucifer nevét a következő epigrammában nem találhatjuk, de ott van. És ha ugyan tudjuk is Karinthy Madách-paródiájából (Az emberke tragédiája), hogy Isten Luci Ferkót előbb dobatja ki az égből, mint Ádámékat a paradicsomból, de Madách természetesen szembenéz azzal az általa avesztai, illetve gnosztikus-manicheista szövegekből annyira ismerős feltevéssel, hogy eredetileg a megtestesült Rossz is részese a teremtésnek!

El, el, ne lássak emberalakot,
Elutálnám az Istent általa,
Kiről azt mondják, hogy hatod napon
Saját képére embert alkota.

Avagy jobb volt az ember akkoron,
S azóta Istenünk trónról bukott,
Hogy így elnézi, amint ördögök
Bírják a neki szentelt templomot?

Nem, nem, galambból nem lesz keselyű,
Az ember olyan, amilyen volt rég,
Azért mondá az Úr már kezdetben:
Megbántam ím, hogy embert alkoték.

Ha nem magának a bűnbeesésnek és a paradicsomból való kiűzetés történetének a mitikus-irodalmi hátterét vizsgáljuk, hanem Milton költeménye nyomán az Ádámra bocsátott álmot, amelyben kiélheti ambícióit, és frissen, fiatalosan újabb csalódásokra tehet szert, akkor csak elérkezünk a jelenhez, amelyben Madách már prófétává magasztosul, hiszen bemutat három „szép új világot”, hogy Huxley-t plagizáljuk. Az első: a londoni szín, vagyis az érett kapitalizmus a maga ocsmány és hatékony szépségében.

Megmondom e kor embere minő:
Házasságrontó, szerelemszövő.
Tanácsban dús, tettben szegény Lázár,
Ebédhez gyors, éheshez késve jár.
Halottnál sír, de inségnél siket,
Más örömén sír, más baján nevet.
Virágot is csak érdekből nevel
Hogy legszebb díszében törhesse el,
A kis bárányt levágni rendeli,
De vérét folyni mégsem nézheti.
Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő
Isten szamáron, megtagadja ő.
Felrugja az embert, mint az ebet,
De azt hiszi, hogy mindent jóvá tett,
Ha öndicsőségére szobrot rak
Sirjára az egykor felrugottnak.
Az emberen mert ember nem segit,
S ha mégis adja gyér filléreit
Isten nevében adja, attól vár
Jutalmat, mit koldus nem adhat már.
Tál vizben nézi a tengervihart,
Szinpad diszitményén a regghajnalt.
Valódi vészt nem bírna lelke el,
Szabadban meg hives szél fú reggel.
De egy szivemnek mégis vigasza:
Hogy jobb az ember sohsem is vala.

A második: az akkor még meg nem született Lenin és Sztálin elvtárs fejében később megtelepedő kommunista világ, vagyis a falanszter. A harmadik pedig: a világ elpusztítására szövetkező, magát posztindusztrálisnak hazudó űrkorszak; ebből egy mai hír: éppen most is kölcsönösen megfenyegették egymást atombombával, az egyik derék bombatulajdonos még azt is megmondta, hogy ha ő egyszer kinyitja a csövét, akkor nyolc óra alatt Londonnak annyi! De Madách-Ádám egyúttal svéd környezetvédő lányokat is láthatott álmában, ám ezek megtévesztésképpen (transzgender) férfieszkimóknak álcázták magukat. Most kivételesen idézünk egy darabot a Bene Kálmán által összeállított, A Tragédia dalai lírai ciklusokból, ahol a szerkesztő egyszerűen csak kihagyta Ádám, Lucifer és az Eszkimó nevét és általa alkotott címekkel jelölte a kiemelt drámarészleteket.

(Eszkimó-filozófia)

Látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.
S a nagy szellem veled táplálkozik.
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.
Mi gyáva nézlet!
S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, mellyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.

Végül térjünk vissza újra Az őrült naplójából alkotott ciklushoz. A záródarabban a költő nem példálózik tovább teremtéssel, bűnbeeséssel, álságos javulással, valóságos romlással, hanem felajánlja segítségét az Úrnak: előbb hajlandó ő maga elpusztítani az egész emberiséget, és amikor már csak ő maradt életben, utolsó ember, akkor felajánlja, hogy megöngyilkolja magát, hogy az Úr tiszta lappal kezdhessen bele egy újabb, esetleg jobb világ teremtésébe.

Mit nékem az egész emberiség,
Nem vágom meg miatta ujjamat,
De hivjatok kiirtani, megyek
S kivégezem végűl enmagamat;
Hogy ujra Isten légyen már az úr,
És éden kerte ujra felvirúl.

Petőfi – akit Madách szintén tisztelt, bámult és szeretett – utolsó fennmaradt versében meg is különbözteti azt a szörnyű jelent, ami őt körülveszi, vagyis a szabadságharc leverését: ezt világvégének értékeli, de nem olyannak, amely után következik az utolsó ítélet a maga igazságtételével, tehát nem apokalipszisnek, hanem végkatasztrófának, vagyis kataklizmának. A lírikus Madách két énje közül itt tehát Lucifer győz, Az ember tragédiájában azonban Ádám. Igaz, hogy csak Évának az Úr által megígért utód reményében, akinek majd sok-sok nemzedék után megszületik az az utódja, a második Ádám, aki majd megváltja a világot. És remélhetőleg – ezt nyugodtan hozzátehetjük – Madách legalább Arany János őt igaz költőtárssá avató barátsága után mert már abban hinni – legalábbis egy darabig –, hogy az eljövendő csőcselékek nem fogják kinevetni a szamáron belovagló Megváltót.

A szerző Széchenyi-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár