Böszörményi Zoltán nagysikerű Sóvárgás című kisregénye és a Soha véget nem érő szeretkezés című, jó kritikai visszhangnak örvendő verseskötete után nagyregénnyel lepte meg a kortárs irodalom olvasóit, a Darabokra tépve című műve immár a harmadik kiadáshoz ért. Hogy mitől lehet népszerű egy kortárs regény napjainkban, amikor úton-útfélen az irodalom halálát jósolják, ráadásul egy olyan mű, amelynek a pandémia miatt nem volt ideje kötetbemutatókon, különböző felolvasásokon keresztül eljutni a hús-vér olvasókhoz, arra talán a legegyszerűbb válasz: izgalmas, korhű téma, rendhagyó írói megoldások, amelyek az olvasó figyelmét nem hagyják lankadni. A digitális világban ugyanis egyre nehezebb az irodalmat versenybe állítani a mozgóképpel, az internettel, a különféle zenei adaptációkkal és ezerféle ingerrel, ami nap mint nap ér bennünket.

Modern kísérleti regénynek nevezném, ahol a szerző többféle regénytípust és irodalmi műfajt ötvöz, és talán ez az egyik kulcsa az olvasmányosságnak. Mindez a korábbi regényeire is jellemző volt, az Éj puha teste, a Míg gondolom, hogy létezem és a Regál sem követte a hagyományos regénystruktúrákat, hanem inkább újítani kívánt, a kortárs világirodalmi példákat követve merész megoldásokkal élt.

A tisztelt olvasó, aki a jelen kritikát ízlelgeti, talán nem is tudja, hogy a 21. század olvasási szokásai nem állnak oly távol a 19. századétól, ugyanis mindkét kor olvasói inkább a nők.

Nem lehet véletlen, hogy a Darabokra tépve kulcsszereplői is nők, az író behatóan ismeri a női pszichét, olyan bonyolult folyamatokat is képes feltárni, mint az erőszak pszichológiája, a személyiség szétesése, a házassági és életközépi válság a nők esetében, a túlfűtött szexualitás oka, az emancipáció, az önmegvalósítás.

Másik különlegessége a műnek, az író nem riad vissza attól, hogy szereplői filozófusoktól idézzenek, s a filozófiát a mindennapok szerves részeként kezelve éljenek, sőt még attól sem, hogy Karl Marx verseiről beszéltesse hőseit, de újságcikket, interjút, levelet, naplót, fotót is belesző a szövegbe, illetve a regény szereplőinek az életébe. Így találkozunk több más mellett a gyalázatos Veesenmayer-jelentéssel, Kolozsvár átadási jegyzőkönyvével, (és több más mellett) Dante, Voltaire, Goethe és Shakespeare, Szent Ágoston, Platón, Kant, Nietzsche, Tolsztoj, Thomas Mann, Romain Gary, Bolaño, Kazuo Ishiguro, Houellebecq vendégszövegeivel.

Izgalmas párhuzam fedezhető fel Böszörményi Zoltán új és korábbi regényei között. A szerző – akárcsak a Míg gondolom, hogy létezem című regényében vagy az Éj puha teste első kiadásában – a Darabokra tépvében is keretes szerkezettel él, melynek révén megismerhetjük Melanie-t, a harmincas éveiben járó, vonzó, szabadszellemű pszichológusnőt, aki a regény egyik kulcsszereplője, és nem véletlen, hogy vele kezdődik és fejeződik be a corpus. Olyan, akár egy költői utalás. Bár a történet minden szála Thomas Larringen köré épül, igazság szerint mégiscsak a nők irányítják mind a cselekményt, mind a regény gondolati fonalát, sőt, magát Thomas Larringent, a főhőst is, hiszen talpraesett felesége nélkül az élet „prózaibb” oldalát nemigen tudná megoldani. Akárcsak az életben vagy a történelem folyamán, a Darabokra tépvében is a nők körül forog minden, ők az élet forrásai, minden szál hozzájuk vezet.

Melanie-től idézek egy elgondolkodtató passzust: „A lélek hasonlít a zsugorodó csillag befelé hajló fénykupolájához, azzal a különbséggel, hogy nincs mágneses, gravitációs tere. Az életeseménynek viszont lerakodnak, megnehezítik, végül teljesen bezárják a fénykupolát, és fogva tartják, nem engedik kiszökni az érzelmeket.”

A karakterfejlődés során is, melyen minden szereplő átesik, a nők, úgy gondolom, jóval hangsúlyosabban jelen vannak, látványosabb a sorsuk, a jellemük alakulása. Ki kell hangsúlyoznunk a fejlődésregény ismérveit a Darabokra tépve kapcsán, de ugyanúgy lehet esszéregénynek, történelmi regénynek, de kalandregénynek is olvasni a művet.

A szerző széles körű élettapasztalatot és teoretikus tudást képes mozgósítani alkotás közben. Ha úgy olvassuk, hogy nemcsak az üzenetre figyelünk, hanem annak megvalósítására, formai megoldásaira, rögtön érdekelni kezd bennünket az, hogy vajon mi módon, milyen elvek mentén kapcsolódik össze ez a sokfajta tudás.

Montázstechnikára épül a kötet szövegszerveződése. Olyan, mintha egy mozaikot raknánk ki, amelyben meghatározott szerepe és helye van a filozófiai eszmefuttatásnak, a szexualitásnak, a személyiség erodálásának, a párkapcsolati válságnak, a történelmi látleletnek és az irodalom létjogosultságának, amelyet az író-főhős, Thomas Larringen segítségével érzékeltet a szerző.

Az elbeszélő szinte filmszerű snittekkel oldja meg a különböző tér-, idő- és történési kapcsolódásokat. A realista próza, a francia újregény, a publicisztikus elemeket felvonultató esszé-elbeszélés, a levélregény mind-mind szépen beilleszkedik a kötetbe.

Az elbeszélés térideje döntően kanadai. Az írás tétje mégis abszolút magyar. A nagy nemzeti traumának, Trianonnak a sajátos feldolgozása. A szövevényes cselekmény is mintha ebből az okból íródna meg, hogy behúzza az olvasót, főleg a fiatalabb, a történelmi témáktól idegenkedő nemzedéket a könyvbe, aki egyszer csak egy heves szerelmi történet és egy drogbáróról írt hírfűzér után belecsöppen a Veesenmayer-jelentésbe, és ott találja Kolozsvár átadásának a jegyzőkönyvét, amelytől pillanatokig nem tud levegőt venni.

A regény fontos aspektusa a történelmi szál, amelyre a cím is utal: hogyan lehet feldolgozni a nemzeti lét traumáját, a trianoni igazságtalan békeszerződés iszonyú következményeit? Miképpen munkál a nemzeti tragédia a lélekben, az elmében, a magyarság ügyét kívülről is látó és belátó perspektívában?

A történelmi téma, főként egy ilyen fontos nemzeti trauma, mint Trianon, sok veszélyt rejt magában. Hasonló témákat feldolgozó irodalmi műveket gyakran sző át a patetikus és a didaktikus hang, ami miatt az olvasó még jobban elidegenül a nemzeti gyásztól, és már nem is próbálja megérteni a mozgatórugóit, utána olvasni, dokumentálódni a korabeli helyzetről. Böszörményi Zoltán kiváló megoldást talál erre: Margit, a Magyarországra betegsége miatt hazalátogató nő, a Kanadában élő Évának és Thomasnak írott leveleiben hozza be a regénybe Trianon problematikáját.

Felnyitva a kötetet, torontói középosztályhoz tartozó szereplők mindennapi életébe csöppenünk, közöttük két magyart is találunk, az imént említett Margitot és a sikeres üzletasszony Évát, aki az író férjét, Thomast ráveszi, hogy megtanuljon magyarul.

A szereplők a 21. századi globalizált világban élnek, ugyanakkor sok tekintetben klasszikus polgárok, hiszen az anyagi jólét mellett fontos számukra a műveltség és a szellemi kitekintés. Ennek a társadalmi rétegnek az anyagi, szellemi és erkölcsi életét mutatja be a mű egyik (fő)vonala. Olyan személyeket ismerhetünk meg, akiknek sokat jelent ugyan a pénz, mégis alapvetően bölcseleti, irodalmi érdeklődésűek – egyetemi oktatók, hallgatók, ügyvéd, pszichológus, szépíró.

A társadalomszeletet realistán bemutató történetbe filozófiai, történelmi reflexiók ékelődnek. A szereplőknek erős érzékük van a közéleti morál iránt, de magánéletükben nagy szerepet játszik a testiség kiélése. Magánerkölcsük a mostani globalizált világ szabadosságára emlékeztet, a regény jelentős része párkapcsolati problémákat tár elénk, nem mellőzve a költői, erotikus leírásokat sem. A leglazább nemi magatartás a pszichológusnőt és az egyetemistákat jellemzi.

Érdekes, hogy a regény pszichológiai színezetet kap, alvás és ébrenlét közötti, onirikus tudatállapottal rokonítható. Szerepel a könyvben két teljes novella és rögtön utánuk azok elemzése, bírálata. Akár egy kreatív írástani foglalkozáson.

Az elbeszéléstechnika eklektikus, a szerző mintha egyesíteni akarná a hagyományos valóságábrázoló, az egzisztencialista, a modernista, valamint az irányregény stílusát. Mégis inkább a diszkurzivitás dominál benne, nem annyira a történet. Beszélgetős könyv, gondoljunk csak Krúdy Gyula – bár teljesen más tematikájú – Boldogult úrfikoromban című művére. Böszörményi Zoltán könyvében a beszélgetések többnyire a létezés alapvető problémáit feszegetik, de helyenként teológiai kérdéseket boncolgatnak.

A regényben az író érdekfeszítő eseményeket bonyolít, a szereplőket és a történéseket plasztikusan írva körül, néha szinte körülményeskedő aprólékossággal mutatva be hősei jellemzőit, külső megjelenésüktől egészen gondolkodásmódjukig. És teszi mindezt fordulatos és izgalmas cselekménykezeléssel. Thomas Larringen alakján keresztül gyakran reflektál az irodalomra, az irodalmi életre, és bár Kanadában játszódik a cselekmény, bárhol a világon aktuális lenne a mondanivaló, így Magyarországon is.

„Az irodalom másról szól: szerencséről, szövetségről, szerepjátszásról. Az irodalom harcterén a győzteseket megkövezik” – mondja Thomas.

„Az írás, fiam önkívület, nyílt parancsa a kétségbeesésnek, szárnyalás, tűz és szenvedély, metafizikai vibrálás, eretnekség, valóság ellen fordulás, utazás a pokol mélyére, feszültségteremtő akarat, kín és szenvedés, nem pedig kellemes vasárnap délutáni séta a napsütötte Ontario-tó partján” – fejti ki Thomas a fiatal, szakmai tanácsért hozzá forduló novellistának.

A könyv címe, a Darabokra tépve(*) végül is a társadalmi-politikai üzenetet erősíti. Alapvetően a drámai tézis–antitézis szerkezetével rokonítható, ugyanakkor a személyiség és a lélek törékenységére is utal. A szereplők ugyanis a látszólagos társadalmi jólét ellenére érzelmi válságban szenvednek, keresik önmaguk, vívódnak a különböző lelki sérüléseikkel.

A szereplők külföldön élnek, Magyarországra legfeljebb látogatóba jönnek, így polemizálnak politikai kérdésekről, az erről szóló levelek tartalmát külföldön (Torontóban) értelmezik – mindez az ésszerű, tárgyszerű, felelősségteljes véleményalkotásra buzdít. Ez a fajta szellemi magatartás döntő az elbeszélő értékrendszerében.
A probléma minden oldalról való bemutatását szolgálja két jelentős kordokumentumnak, az SS-es Edmund Veesenmayer Magyarországról szóló jelentésének és a magyar békedelegációt vezető Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án, Párizsban elhangzott beszédének a közlése. A szerzőre egyébként is nagyon jellemző alaposság, részletező bemutatás itt is érvényesül. Mindez a racionális meggyőzés eszköze.

Érdekesek és nagyon olvasmányosak azok a részek, amelyekben Kenny White és Freddy Bloom szerepel. A két egyetemista egy autómosóban dolgozik, itt ismerkednek meg Melanie-val, a pszichológussal, akivel hármasban szeretkeznek, érzelem nélkül, csak az élvezet kedvéért. A két fiú filmforgatókönyvbe illő párizsi utazása, amelyet érdekfeszítően és kreatívan, ismétléses technikával beszél el a szerző – akár egy Tarantino-produkcióban is megállná a helyét.

A szerelmi szálak a férje barátjával is viszonyt folytató Melanie körül futnak. Közben kiderül, hogy férjének egy egyetemistával, Suzie-val van kapcsolata, aki éppen Melanie-hoz megy kezelésre. Richard el szeretne válni, aztán meggondolja magát, később Melanie hagyja ott, mert rájön a Suzie-liaisonra. Ez a „se veled, se nélküled” kapcsolat társadalmunk egyik gyakori betegségére, az érzelmi elidegenedésre utal.

A regényben megjelenik az Írók Boltja is, a politikai és kulturális szekértáborok közötti küzdelem színtereként a Kanadából hazalátogató tanárnő, Margit és egy vásárló beszélgetésében. Párbeszéd tulajdonképpen nem jön létre, ahhoz túl erős az érvekkel szembeni elzárkózás. Könnyen ráismerünk a jelenlegi magyarországi irodalmi és politikai közhangulatra.

Posztmodern, groteszk vonása a műnek, hogy a mexikói drogbárót, a Köpcöst (El Chapo) a börtönben éjjelenként meglátogatja Dante, Voltaire és Szent Ágoston szelleme, és ő másnap e nagy írók anyanyelvén idéz részleteket a fentiek irodalmi alkotásaiból a fogva tartóinak.

Kaotikus világunkban szinte feloldhatatlanok az egyes emberek, illetve a nemzetek közötti ellentétek. Mégis meg kell próbálni „rendezni közös dolgainkat”. Erre, a trianoni tragédia, a nemzeti trauma elmélyült, ésszerű feldolgozására irányul Böszörményi Zoltán erőfeszítése ebben az egyszerre művészi és történelmi, olvasmányos regényben.

Böszörményi Zoltán, Darabokra tépve, regény. Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2021